Az eljövendő fényességben állok,
kezemben vággyal, s oly szép a világ.
Szemem nem győzi bámulni a fákat.
és reményzölden intenek a fák…
Eperfák szegte fényes út szalad,
a betegszoba ablakában állok.
Nem is érzem az orvosság szagát,
valahol biztos szekfűk nyílanak.
Nem az a kérdés, hogy fogoly vagy-e,
Arról van szó, hogy meg ne add magad.
(Somlyó György fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Pihenni? – nem, még nem lehet.
Ne álmodjék ki él, tehet!
Az élet fájó küzdelem,
A végperczé a győzelem.
A végperczé, mely már talán
Ott van a holnap hajnalán,
Vagy távol évek végén áll,
Bizonytalan – biztos halál?
A czél homályos, szűk az út,
Verejték, könnyü összefut.
Virág, ha nyilva lát napot,
Verejték, s könnyü áztatott.
A fűre önti harmatát,
Lábunk alatt a föld porát
Áztatja, véle egyesül,
Por lent, verejték s könny felül.
A sors ragad, tovább, tovább,
Megállás nincs – előre hát!
Előre hát e tengeren,
Melyen csak bánat s kín terem.
Az élet kín és fájdalom,
Nincs más öröm, csak nyugalom,
Nyugalmas csöndes, szép halál,
Még nem – előttem élet áll!
Szívem harczolni, tűrni kész,
Mégis remegve visszanéz,
Hogy elmaradt a végremény
Gyermekkorom derült egén.
Letűntek a derült napok,
Mi voltam – többé nem vagyok.
És a jövő? mit tartogat
Titokzatos homály alatt?
Küzdelmet, harczot, életet.
Megyek jövő, megyek veled!
Fájó gyönyört, bizalmat ád:
Megállni bátran a csatát.
Megállni, bár a vég közel,
Nem biztat semmi égi jel,
A nagy jövőnek éjjelén,
Nincs egy sugár, nincs egy remény.
Csak érzemény, csak gondolat,
A lelkesülés elragad,
Hő lelkesülés, égi jel –
Megyek a merre menni kell!
Nem kérdem én: mi lesz a vég?
Harczolni kell, ez már elég.
Szívem harczolni, tűrni kész,
Emelj, vezérelj égi kéz!
Forrás: Lélektől lélekig
Amikor nem simogatnak a napsugarak,
mert lustábban kel fel a Nap,
amikor nem hallatszik tücsök-hegedű,
mert fakóbban zöldell a fű:
játssz el egy dalt – csak úgy magadnak halkan,
segít elfeledni, hogy valahol baj van.
Amikor nem csengetnek rád a barátok,
mert kihűltek már a régi álmok,
amikor ürességtől hideg az ágyad,
mert ellustultak benned a vágyak:
játssz el egy dalt – csak úgy magadnak halkan,
segít elfeledni, hogy valahol baj van.
Amikor hiába vársz egy őszinte szóra,
mert por rakódott rá a jóra,
amikor eleged van magad körül mindenből,
mert csak a neheze jut az életből:
játssz el egy dalt – csak úgy magadnak halkan,
segít elfeledni, hogy valahol baj van.
Amikor már csak feledés az élet,
s nem férnek bele lázadó remények,
mikor mindenki mást mond, mint amit gondol,
s lelkedben a meg nem értés tombol:
játssz el egy dalt – csak úgy magadnak halkan,
segít elfeledni, hogy valahol baj van…
Amikor nem nézel körbe, mert körbenézni fáj,
mert fáradt, sápadt s kiégett a táj,
amikor nem férsz bele abba a körbe,
ahonnan rád néznek utálva s röhögve:
játssz el egy dalt – csak úgy magadnak halkan,
segít elfeledni, hogy valahol baj van…
Amikor csak vagy, mintha nem is lennél,
s már reggel az esti gondokkal keltél,
amikor már nem emlékszel arra a napra,
mikor feltettél mindent egy elátkozott lapra:
játssz el egy dalt – csak úgy magadnak halkan,
segít elfeledni, hogy valahol baj van…
Amikor igaznak festi arcát a hazugság,
szégyenlő szemüket az égiek is lehunyják,
amikor hűvös fuvallattal készül a vihar,
testedből, lelkedből minden érzést kicsavar:
játssz el egy dalt – csak úgy magadnak halkan,
segít elfeledni, hogy valahol baj van…
Amikor ostoba törvények ostora ver nyakon,
elítélnek s megítélnek gőgösen s vakon,
amikor magadra maradsz a magad igazával,
s nem rendelkezel már sem házzal, sem hazával:
játssz el egy dalt – csak úgy magadnak halkan,
segít elfeledni, hogy valahol baj van…
Játssz el egy dalt – csak úgy magadnak halkan,
játszd azt, hogy te is benne vagy a dalban,
játszd azt, hogy mosolyogsz s nem érdekel semmi,
játszd, hogy érdemes minden nap embernek lenni.
Játssz koldust vagy királyfit,
játszd, hogy nem ördög, de Isten irányít,
játszd, hogy piros fákon fehér levelek közt zöld virág nyílik,
játszd, hogy fárad az Isten, de még bízik,
játszd, hogy jobb lesz, játszd, hogy szebb lesz,
játszd, hogy még lesz…
Játssz el egy dalt – csak úgy csendben magadnak,
játszd azt, hogy a dolgok rendesen haladnak!
Forrás: Facebook
Ha már egyszer kiváltál milliárdok
félelmes nyüzsgéséből ha kemény
léptekkel utamba kerültél
ha már egyszer én is oly biztosan
vártalak mint ki régtől tudja jöttöd
ha már a rendhez tartozik találkozásunk
(és mennyi sok minden történt ezért:
fűszál csillag hold nap békék hadak
lettek mozogtak dúltak múltak el):
legyünk hívők szilárdak béketűrők
hogy példa is lehessünk másokért.
Forrás: Lélektől lélekig
“Vannak ellenségeid? Jó. Ez azt jelenti, hogy valamikor, valamit felépítettél már az életedben.”
Forrás: Lélektől lélekig
“Az univerzum mindig a segítségünkre siet, amikor az álmunkért harcolunk, bármilyen hülyeségnek tűnik is az az álom. Hiszen a mi álmunk, és csak mi tudjuk, milyen áldozatot követel tőlünk.”
Forrás: Lélektől lélekig
Szenvedni tudj, és tűrni merj,
És várni, sírni, élni,
A szirtek párnáján pihenj,
S ne félj a végtelen jövővel szembenézni!
És minden veszne, törne bár,
S ha semmit el nem érne,
A lelked él még, s vár reád
Titokkal teljes és vígasszal teljes éje.
Forrás: Lélektől lélekig
Indulnom kell tovább, ez a dolgok rendje,
ahogy minden elmúlik, mögém, az enyészetbe.
Talán sírni kéne, de nem fog már menni.
Eltűnt a varázslat, nekem megint nem maradt semmi.
Összekócol a szél, az éjszaka emlékekkel kínoz,
tovább kell mennem, tovább, az élet bármit is hoz.
Sebhelyeim, vesztett csaták emlékei, összetört szívem,
megroskadva, kínokban égve egyre csak tovább viszem.
Miért van a jó,
ha elmúlik újra?
Miért fogadtak be,
ha megint rá kell lépnem az útra?
Csend vacog szívemben, ez a dolgok rendje,
majd lassan elmúlik, velem, az enyészetbe.
Talán csak azért fáj, mert elfeledtem
pár pillanat melegben, hogy ennyi jutott nekem.
Megtépáz, átjár a sors, az égre tekintek,
a csillagok felhők fölött, szégyenben rejtőznek.
Sebhelyeim, dicső csaták emlékei, gyémánt szívem…
a kegyetlen évek nem tudtak megölni, azt hiszem.
Szellővel szaladok,
legyőzöm a halált.
Ott leszek mindig,
s dúdolom az ezüst holdnak a magány dalát.
Forrás: Lélektől lélekig
Nagy Attila, életút, veszteség, kitartás, belső harc, magány, úton levés
Köszönöm mégis, hogy láttam siroccót.
A leszakadó hullám-emelet
párkányának tört tajték-cirádái
horzsolták lelkemet.
Köszönöm mégis: éreztem a csend
milyen lenne – ha lehetne enyém.
Milyen lenne a szabad láthatár,
a mély élet és a mély költemény.
Köszönöm, tenger, mindazt, amit adtál.
S ami belőle fájna, hát hadd fájjon.
Megtanultam: soká bír fennmaradni
a hajótörött is egy deszkaszálon.
Forrás: Lélektől lélekig
Mikor ágyadon fekve alszol éjszaka,
eltitkolt vágyaid szép álmokká válva
életre kelnek agyad, szíved mélyén.
Így éled át, amit nagyon szeretnél.
Felébredve indulsz ismét tovább futni,
keservesen valahogy előrejutni
a szürke napok mókuskerekében,
és álmod eltűnik a feledésben.
S ha korlátaid közé bezárva
úgy érzed, mindennek vége számodra,
idézd fel újra legszebb álmaid,
engedd feltörni titkos vágyaid.
Ne engedd kiölni az érzést szívedből,
ne légy csak valaki a szürke tömegből,
képzeleteddel szabadítsd el vágyaid,
ne add fel, ne hagyd el, ne dobd el álmaid.
Forrás: Lélektől lélekig
