Állok hát nyugodtan,
íme, lássatok.
Nincs parázs alattam,
csak cipősarok.
Szomorú, de bölcsre
szűkül a szemem,
s hogy dühét ne töltse
rajtam senkisem,
tanulom hitemet
megfékezni jól,
minden szál idegem
egy gyújtózsinór,
s mert nem menekülhet
senki, aki van,
mindegy, bár tetűnek
képzeljem magam,
más világom nincsen,
égek védtelen.
Meggyújtott az isten
mindkét végemen.
Forrás: PIM
Ki kellett volna mennem
már régesrég Nyugatra?
Talán ott, idegenben
a vész nyugodni hagyna.
Én már itthon maradtam
és ma sem tennék másként,
pedig csak bajt arattam,
s nem babra megy a játék.
De nem bánom a börtönt,
ha érzem a szemed,
s égő arcomra öntöd
édes szerelmedet.
Ha fejsze csap szívemhez
s száz fal fejemre dűl,
mondd, ugye soha, kedves,
már nem hagysz egyedül?
Forrás: PIM
Ma sem volt könnyű élni.
Nem lesz könnyű sosem.
De érdemes volt! – mindig
érdemes lesz, hiszem!
Nehéz – s el kell fogadni,
ki szemben áll velünk,
s azokat elviselni,
kikkel menetelünk.
Ütésük úgy eltűrni,
hogy meg se tántorodj:
– a túloldal ne lássa,
mint hull szét táborod.
Emelni, vinni vállon,
ki gyenge s már kidől:
s mert rá is jut erődből
ledöfne – úgy gyűlöl.
Naponként mosolyogni,
kínban, azok között,
kik összefenik szemük
egy jó szavad mögött.
Menni velük – már régen
nem értük – csak azért,
mert e sereg iránya
valami célt ígért!
Velük és ellenükre,
annyi közt egyedül,
– vívni, mégis azért, mi
csak együtt sikerül!
Mindez ma sem volt könnyű
– s nem lesz könnyű sosem –
de törvény előtt vállalt sors ez,
ha érdemes, ha nem!
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
Élni, élni, élni, élni… – élni kell!
Félni, sírni, könyörögni, menekülni nem lehet!
Élni bátran, szembenézve, csak azért is, dacosan vagy összetörve!
Betegen és elhagyottan, városokban, börtönben vagy föld alatt,
szerelmessel együtt sírva, gyermekekbe kapaszkodva – élni kell!
Élni kell, mikor kimondják: – „Rák!” – „Gümőkór!”
Élni kell és állni kell és nem lehet ott összerogni, felzokogni!
Élni kell, ha tudatják: – „Létszámfeletti!”
Élni kell, ha sziszegik: „Már nem szeretlek!”
Élni kell, ha zokogják anyánk ágyánál: – „Későn jöttél!”
Élni kell, ha hirdetik: – „Életfogytiglan!”
Élni kell, ha dob pergeti: – „Golyó által!”
Élni kell még, élni kell még pár óráig!
Élni kell, bár tudjuk jól, hogy a világon mindenütt halálunk készül.
Élni kell, bár tudjuk azt, hogy most is, most is többen halnak
hasztalan és értelmetlen, mint ahány rózsa lehervad!
Élni kell, mikor tudjuk, hogy embereket most is ölnek!
Élni kell, mikor már sokszor érezzük: – nem lehet élni!
S élni kell, ha kuporgatva napot napra;
élni kell, ha könyörögve, reménykedve: – egy tavaszt még!
Élni kell, ha tudjuk azt: alázat, szégyen,
félelmünk és rettegésünk még egy évért, még egy évért!
Élni kell, így, alkudozva, megalkudva, mindenáron!
És mi élünk! Jaj, mi élünk! Így is, bárhogy, élünk, élünk!
Szembenézve, dacosan és összetörve, reménykedve,
betegen is, elhagyottan, városokban, börtönökben vagy föld alatt,
szerelmessel együtt sírva, gyermekekbe kapaszkodva – élünk, élünk!
Élünk, bár tudjuk, hogy most is többen halnak
hasztalan és értelmetlen, mint ahány rózsa lehervad.
Élünk, élünk, bár sokszor már érezzük – nem lehet élni!
Mégis élünk, semmi másért, csak mert úgy szeretünk élni!
Élünk, jaj, mert úgy szeretjük, szeretjük az életet!
Mert annyira élők vagyunk, és annyira emberek!
Forrás: Magyarul Bábelben
Jártam én koromban, hóban,
húzott az álom.
Mást kerestem, s mellém te álltál,
kardél mellett felnőtt virágszál,
sebzett virágom.
Húszévem elveszett, s érzem,
te lész a vígasz.
Mord kültelken, hol a füst szárnyal,
szádról szóló harmonikáddal
föl-fölvidítasz.
Engem a szépség, a vígság
csodásan éltet.
Érte égek, hogy megmaradjak,
bár úgy kelljen szívnom, mint rabnak
kócból a mézet.
Köröttem kúsza az élet,
kúsza a sorsom.
Vértezz hittel, hűséggel állig,
akkor én a halálos ágyig
beléd fogódzom.
Rólad, terólad. Míg erőm tart,
s a lopott pillanat
szabadsága szavakra bomlik, megnyitja torkomat.
Ó, hadd kiáltsam messzire,
mi vagy nekem e súlyos ég alatt!
Talán utólszor. Mert a nappal
kiszopja csontjaimat,
mert ébren várom, a hegyen
hogy gázol át a virradat.
Kinek már álma sincs, meddig tart élete?
E test meddig lesz még erős?
Itt lassan-lassan minden ismeretlen,
csak a halál meg te vagy ismerős.
Hogy írjon verset, aki fél?
Hogy írjon verset, aki fáradt,
hogy írjon, aki nem remél,
ki úgy tölti az éjszakákat,
hogy mire új reggelre kél,
várja, valaki nekitámad?
Lásd, rólad írnék, s szüntelen
másról beszélek én,
világunk iszonyú vizében
gázol e költemény.
Ó, mennyire szeretlek, hogy miattad
sorsunk keserű kortyait nyelem,
rémült testem meg tud pihenni
békítő testeden, s az éjjel
szörnyei közt lehelleted a védelem.
Milyen sötét van mindenütt!
Csak az ablakunk fénylik.
Csak dadogok. Szeretlek, annyira,
hogy még kívánok élni.
Vezess! Támaszd meg homlokom
szelíd homlokodon,
ha mint a részeg, dülöngőzve járok,
s kiáltozom.
Átláthatatlan, téli reggelek:
alig virrad, hogy munkába megyek;
csiszolja ifjú érdességemet
a város. Egyszer oly kerek leszek,
oly síma, mint a többi odalenn.
Őrizd lelkem épségét, szerelem!
Ma sem volt könnyű élni.
Nem lesz könnyű sosem.
De érdemes volt!
S mindig érdemes lesz, hiszem.
Nehéz, s el kell fogadni,
ki szemben áll velünk,
s azokat elviselni,
kikkel menetelünk.
Ütésük úgy eltűrni,
hogy meg se tántorodj:
a túloldal ne lássa,
mint hull szét táborod.
Emelni, vinni vállon,
ki gyenge s már kidől;
s mert rá is jut erődből,
ledöfne úgy gyűlöl.
Naponként mosolyogni,
kínban, azok között,
kik összefenik szemük
egy jó szavad mögött.
Menni velük, már régen
nem értük! Csak azért,
mert e sereg iránya
valami célt ígért.
Velük és ellenükre,
annyi közt egyedül,
vívni, mégis azért,
mi csak együtt sikerül:
Mindez ma sem volt könnyű,
s nem lesz könnyű sosem,
de törvény s vállalt sors ez,
ha érdemes, ha nem.
Forrás: mek.oszk.hu
Csak kis kitartás! – biztatom magam,
még futni kell, még minden messze van.
Szolgálj, szívem, még egy kicsit nekem,
jaj, meg ne állj az úton hirtelen,
sok a dolgunk még s nem mutathatom,
hogy a harcot már nem bírom nagyon,
és este, ha ágyamba roskadok,
érzem, nagyon, nagyon fáradt vagyok.
Kicsit nehéz volt, jól tudod, szívem,
elkoptunk, de ne sejtse senki sem,
higgyék csak azt: az óra jól ketyeg,
nem irgalmaznak ám az emberek,
csak hajtsd a vért, arcom piros legyen,
frissen induljak minden reggelen,
csak én tudom, ha ágyba roskadok,
estére már milyen fáradt vagyok.
Szemem árkos és ajkam szögletén
a két vonás már mély lett és kemény,
sokat sírtam; eső után a föld
ilyen barázdált, csapzott, elgyötört…
de ha mosolygok, mint ha nap kigyúl,
arcom hegy-völgye lágyan kisimul,
csak este, ha ágyba roskadok,
érzem megint, nagyon fáradt vagyok.
Csak kis kitartás, – kip-kop… pontosan,
holnap sikerül minden biztosan,
a félúton, szívem, jaj meg ne állj,
kip-kop… tovább is híven kalapálj,
a hegynek föl kicsit nehéz az út,
szív kell hozzá, de aki odajut,
a csillagok közt csillagként ragyog…
csak este, este oly fáradt vagyok.
Sose pihentem, nem volt rá jogom…
Most meg-megállok s felfohászkodom:
– Ó Istenem, kicsit még el ne hagyj!
szegény szívem, te meg szaladj, szaladj…
Csak kis kitartás, még egy hős iram,
fussunk dalolva bátran és vígan…
de este már a dal is csak dadog;
altassatok el engem, csillagok!
Jókedvet adj, és semmi mást, Uram!
A többivel megbirkózom magam.
Akkor a többi nem is érdekel,
szerencse, balsors, kudarc vagy siker.
Hadd mosolyogjak gondon és bajon,
nem kell más, csak ez az egy oltalom,
még magányom kiváltsága se kell,
sorsot cserélek, bárhol, bárkivel,
ha jókedvemből, önként tehetem;
s fölszabadít újra a fegyelem,
ha értelmét tudom és vállalom,
s nem páncélzat, de szárny a vállamon.
S hogy a holnap se legyen csupa gond,
de kezdődő és folytatódó bolond
kaland, mi egyszer véget ér ugyan –
ahhoz is csak jókedvet adj, Uram.
