Elegünk van már,
elegünk.
Meddig kell még di-
deregnünk?
Mondják a kupás-
cserepet
megülő fagyos
verebek.
Télen átal is
nyaraló
fecskének lenni
volna jó,
csettegeti a
porkahó
alatt csőrölő
kis rigó.
Varjú körözget,
billeget,
letácsol rigót
s verebet.
Hogyha kedves a
tollatok,
annyit ne sopán-
kodjatok.
Megértem én már
eleget,
ennél is zordabb
teleket.
De olyat eddig
sohasem,
hogy vége egyszer
ne legyen.
Forrás: Lélektől lélekig
Mikor úgy érzem nincs tovább,
utolsót lobbant már a láng,
egy furcsa árnyék hívogat,
hiába minden áldozat…,
valaki mindig visszahív…
Valaki mindig visszahív,
mikor zokogva fáj a szív,
mikor a kétség és tudás
egymásra ront, s a pusztulás
szegény, bolond fejemre száll…
Szegény bolond fejemre száll
a sűrű éj s a rút halál,
és megfogják a vállamat,
már csak egy végső pillanat,
de mindig van egy fénysugár…
…de mindig van egy fénysugár,
vagy egy parányi fénybogár,
mely megmutatja mennyit ér
az élet, s újra jót ígér,
mikor úgy érzem, nincs tovább.
Forrás: Lélektől lélekig
„Vannak olyan napok, mikor az ég szürke, de ez nem jelenti azt, hogy a nap örökre eltűnt.”
Forrás: Lélektől lélekig
„Gyűjts erőt, dolgozd fel a múltad emlékeit, és jól figyelj, mert ahol eltörtél, ott leszel erős, ahol vesztettél, ott leszel legyőzhetetlen. Az Igaz Ember nem menekül a múltjától, bármilyen sötét volt is, mert kudarcaiból lesz hatóanyag, vereségeiből diadal – tragédiái érlelik naggyá.”
Forrás: Lélektől lélekig
És ne engedd, hogy visszanézzek.
Csak azt, csak azt ne engedd,
Hogy visszanézzek.
Az én parázsló pártos két szememnek
Én törvényt tettem.
És két kőtáblát, hideget,
Kemény kezembe vettem.
És szóltam: A hegyek megett
Énekek zúgnak, szárnyasok, nagyok,
S én nézni akarom a hegyeket,
És énekelni akarok
Harsanó hegyi éneket,
És magamnak örök dallá idézni,
Hogy én legyek a Te dalod.
És nem akarok visszanézni.
Te láttál, mikor lemerültem
A zúgó vízbe, ama szent habokba,
S a tüzes vízben elmerülten
Te láttál ott dalolva és zokogva.
És hétszer csaptak rajtam át
A szentséges habok
És hétszer mostak végig-végig,
S Te tudod, hogy rólam minden levált,
Hogy most már énekes vagyok,
Hogy most már mind a dalok a tiéid.
Én így születtem: vízben s tűzben.
S most már itt voltam az innenső parton.
Odaát éppen sírt az álmos alkony,
De itt a hajnal fénye égett.
És én kemény mellemre tűztem
A két kőtáblát, (én kincsem és pajzsom)
És elindultam a hajnali tűzben.
És Te tudod, hogy megláttam az útat:
Azóta járom.
Hogy eldobtam a bimbós koszorúkat,
Csak egy vesszőm maradt,
Keményen és kopáron,
És most esengve várom, egyre várom,
Hogy vesszőmön virág fakad.
És eleitől fogva tudtam,
Hogy visszanézni nem szabad.
Pedig látod, a két kőtábla
Már olyan sokszor megrepedt.
Mert tétován sokszor megállva
Elernyedtek e bús kezek,
S lecsúszva föld fakó porába
A két szent tábla könnyezett.
És olyan sokszor zúg a szélben
Valami fáradt félelem.
Azért ne engedj visszanéznem,
És lásd, azért maradj velem.
Forrás: Lélektől lélekig
Az eljövendő fényességben állok,
kezemben vággyal, s oly szép a világ.
Szemem nem győzi bámulni a fákat.
és reményzölden intenek a fák…
Eperfák szegte fényes út szalad,
a betegszoba ablakában állok.
Nem is érzem az orvosság szagát,
valahol biztos szekfűk nyílanak.
Nem az a kérdés, hogy fogoly vagy-e,
Arról van szó, hogy meg ne add magad.
(Somlyó György fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Pihenni? – nem, még nem lehet.
Ne álmodjék ki él, tehet!
Az élet fájó küzdelem,
A végperczé a győzelem.
A végperczé, mely már talán
Ott van a holnap hajnalán,
Vagy távol évek végén áll,
Bizonytalan – biztos halál?
A czél homályos, szűk az út,
Verejték, könnyü összefut.
Virág, ha nyilva lát napot,
Verejték, s könnyü áztatott.
A fűre önti harmatát,
Lábunk alatt a föld porát
Áztatja, véle egyesül,
Por lent, verejték s könny felül.
A sors ragad, tovább, tovább,
Megállás nincs – előre hát!
Előre hát e tengeren,
Melyen csak bánat s kín terem.
Az élet kín és fájdalom,
Nincs más öröm, csak nyugalom,
Nyugalmas csöndes, szép halál,
Még nem – előttem élet áll!
Szívem harczolni, tűrni kész,
Mégis remegve visszanéz,
Hogy elmaradt a végremény
Gyermekkorom derült egén.
Letűntek a derült napok,
Mi voltam – többé nem vagyok.
És a jövő? mit tartogat
Titokzatos homály alatt?
Küzdelmet, harczot, életet.
Megyek jövő, megyek veled!
Fájó gyönyört, bizalmat ád:
Megállni bátran a csatát.
Megállni, bár a vég közel,
Nem biztat semmi égi jel,
A nagy jövőnek éjjelén,
Nincs egy sugár, nincs egy remény.
Csak érzemény, csak gondolat,
A lelkesülés elragad,
Hő lelkesülés, égi jel –
Megyek a merre menni kell!
Nem kérdem én: mi lesz a vég?
Harczolni kell, ez már elég.
Szívem harczolni, tűrni kész,
Emelj, vezérelj égi kéz!
Forrás: Lélektől lélekig
Amikor nem simogatnak a napsugarak,
mert lustábban kel fel a Nap,
amikor nem hallatszik tücsök-hegedű,
mert fakóbban zöldell a fű:
játssz el egy dalt – csak úgy magadnak halkan,
segít elfeledni, hogy valahol baj van.
Amikor nem csengetnek rád a barátok,
mert kihűltek már a régi álmok,
amikor ürességtől hideg az ágyad,
mert ellustultak benned a vágyak:
játssz el egy dalt – csak úgy magadnak halkan,
segít elfeledni, hogy valahol baj van.
Amikor hiába vársz egy őszinte szóra,
mert por rakódott rá a jóra,
amikor eleged van magad körül mindenből,
mert csak a neheze jut az életből:
játssz el egy dalt – csak úgy magadnak halkan,
segít elfeledni, hogy valahol baj van.
Amikor már csak feledés az élet,
s nem férnek bele lázadó remények,
mikor mindenki mást mond, mint amit gondol,
s lelkedben a meg nem értés tombol:
játssz el egy dalt – csak úgy magadnak halkan,
segít elfeledni, hogy valahol baj van…
Amikor nem nézel körbe, mert körbenézni fáj,
mert fáradt, sápadt s kiégett a táj,
amikor nem férsz bele abba a körbe,
ahonnan rád néznek utálva s röhögve:
játssz el egy dalt – csak úgy magadnak halkan,
segít elfeledni, hogy valahol baj van…
Amikor csak vagy, mintha nem is lennél,
s már reggel az esti gondokkal keltél,
amikor már nem emlékszel arra a napra,
mikor feltettél mindent egy elátkozott lapra:
játssz el egy dalt – csak úgy magadnak halkan,
segít elfeledni, hogy valahol baj van…
Amikor igaznak festi arcát a hazugság,
szégyenlő szemüket az égiek is lehunyják,
amikor hűvös fuvallattal készül a vihar,
testedből, lelkedből minden érzést kicsavar:
játssz el egy dalt – csak úgy magadnak halkan,
segít elfeledni, hogy valahol baj van…
Amikor ostoba törvények ostora ver nyakon,
elítélnek s megítélnek gőgösen s vakon,
amikor magadra maradsz a magad igazával,
s nem rendelkezel már sem házzal, sem hazával:
játssz el egy dalt – csak úgy magadnak halkan,
segít elfeledni, hogy valahol baj van…
Játssz el egy dalt – csak úgy magadnak halkan,
játszd azt, hogy te is benne vagy a dalban,
játszd azt, hogy mosolyogsz s nem érdekel semmi,
játszd, hogy érdemes minden nap embernek lenni.
Játssz koldust vagy királyfit,
játszd, hogy nem ördög, de Isten irányít,
játszd, hogy piros fákon fehér levelek közt zöld virág nyílik,
játszd, hogy fárad az Isten, de még bízik,
játszd, hogy jobb lesz, játszd, hogy szebb lesz,
játszd, hogy még lesz…
Játssz el egy dalt – csak úgy csendben magadnak,
játszd azt, hogy a dolgok rendesen haladnak!
Forrás: Facebook
Ha már egyszer kiváltál milliárdok
félelmes nyüzsgéséből ha kemény
léptekkel utamba kerültél
ha már egyszer én is oly biztosan
vártalak mint ki régtől tudja jöttöd
ha már a rendhez tartozik találkozásunk
(és mennyi sok minden történt ezért:
fűszál csillag hold nap békék hadak
lettek mozogtak dúltak múltak el):
legyünk hívők szilárdak béketűrők
hogy példa is lehessünk másokért.
Forrás: Lélektől lélekig
“Vannak ellenségeid? Jó. Ez azt jelenti, hogy valamikor, valamit felépítettél már az életedben.”
Forrás: Lélektől lélekig
