Címke: kocsma

  • Carmina Burana

    középkori latin vágáns vers (12–13. század), ismeretlen szerző

    Míg kocsmában jól időzünk

    (In taberna quando sumus)
    Fordította: Weöres Sándor

    [1]
    Míg kocsmában jól időzünk,
    föld bajával nem törődünk,
    kockát, kártyát kevergetünk,
    ugyan nekiveselkedünk.
    Mit csinálunk a kocsmában?
    pénz nyit pincét általában,
    ez kérdésünk magva éppen,
    hallgassátok, elbeszélem.

    [2]
    Ím, ez játszik, ím az iszik,
    amaz erkölcstelenkedik.
    Aki játékban időzik,
    annak olyik levetkőzik,
    a másik jól felöltözik,
    zsákja pénzzel töltekezik.
    Senki sem fél itt haláltól,
    Bacchust tétként vetni bátor,

    [3]
    azaz: borért melyik fizet?
    Így iszik a diáksereg:
    Egyszer dutyiban ülőkért,
    majd háromszor az élőkért,
    négyszer a hívő seregért,
    ötször a halott hívekért,
    hatszor könnyű némberekért,
    hétszer szegénylegényekért,

    [4]
    nyolcszor bűnös barátokért,
    kilencszer rossz csuhásokért,
    tízszer a haragosokért,
    tizenegyszer hajósokért,
    tizenkétszer vezeklőkért,
    tizenháromszor ölőkért,
    császárért s pápáért végül
    iszik bárki nyakló nélkül.

    [5]
    Iszik pénzes, iszik dolgos,
    iszik csuhás, iszik zsoldos,
    iszik szolga, iszik dajka,
    iszik tolvaj, iszik szajha,
    iszik emez, iszik amaz,
    iszik derék, iszik pimasz,
    iszik szőke, iszik barna,
    iszik tudós, iszik balga,

    [6]
    iszik szegény, iszik beteg,
    iszik aggastyán és gyerek,
    iszik főpap, iszik dékán,
    iszik húgom, néném, bátyám,
    iszik apám, iszik anyám,
    iszik minden egyáltalán,
    iszik száz és iszik ezer,
    egész világ nyakal, vedel.

    [7]
    Bizony hatszáz pénz is kevés,
    mikor jól megy a vedelés,
    és a borban korlát nélkül
    vígan minden összebékül.
    Minket rágnak minden népek,
    mért maradunk mind szegények,
    aki ránk néz görbe szemmel,
    nem is lehet igaz ember.

    Forrás: Kedvesch versek

  • Juhász Gyula: Magyar tél

    A kicsi kocsma ablaka világos,
    Fehérvirágos, mint a temető,
    Hol a nap éppen vérködösen áldoz
    S a hold sápadt sarlója egyre nő.

    Az este jő és a fehér keresztek
    Nagy békessége integet felénk,
    Szelíd magánya a mély, ősi kertnek,
    Hol megpihen majd minden nemzedék.

    A tünde ég pásztortüzei lassan
    Kigyúlnak rendre és az ég alatt,
    A temetőben és a kocsmazajban,
    Egy néma angyal halkan áthalad.

    A szárnyakat hallják egy pillanatra
    A vén ivók s bús holtak, csöndbe lenn,
    A Bodri szűköl, a havat kaparja
    S a kakukkóra megáll hirtelen.

    Babona, bánat, borok és botorság,
    Mind összekapnak és a kocsma zug,
    Fölzengenek az átkok és a nóták
    És döngetik a temetőkaput!

    Forrás: MEK

  • Szabó Lőrinc: Éjféli közjáték

    Esett és fújt; mint a sörét, úgy
    vert minden csepp, úgy süvített;
    de a Háromcsőrű Kacsában,
    hová behajtott a hideg,
    forralt bor és fűtött kemence
    mellett megenyhűlt a világ
    és zene kavargott a füstben
    és szinte riszálta magát:
     „Szőrösarcú kis cica,
     hol jártál az éccaka
     titokba?”

    Még vacogott bennem a lélek,
    de a nóta már megfogott
    s irígyen néztem a sarokba,
    ahol két csöndes és nyugodt
    úr mulatott… Maguk helyett a
    prímást nótáztatták fanyar
    és bölcs derűvel… Vacsoráztam
    s pattogva dünnyögött a dal:
     „Szőrszál szitába,
     asszony az ágyba,
     hosszába!”

    Telt az idő… Az urak ittak,
    mulattak „személytelenül”…
    Néztem, aztán elúntam őket,
    éreztem, pillám nehezül…
    Fáradt voltam… Nem is tudom már,
    cigány és vonó mit mesélt,
    mit rögtönzött, de annyi biztos,
    hogy a cicára visszatért:
     „Pirosszájú kis cica
     mit ettél az éccaka
     titokba?”

    És altatót zsongott a lárma
    és altatót zsongott a bor:
    az asszony hosszában, utána
    keresztben úszott valahol:
    egybefolyt bennem nóta, álom,
    meg a Háromcsőrű Kacsa
    s már csak végtelen messzeségből
    huncutkodott a muzsika:
     „Pirosszájú kis cica,
     húst ettél az éccaka
     titokba!”

    Lassan csönd lett… S hirtelen ég s föld
    darabokban szakadt reám.
    Felriadtam: …két tenyerével
    nyúzta bőgőjét a cigány,
    az egyik úr az öklét rázta
    s valami bestiát szidott
    és vörösen s a hegedűvel
    versenyt sivítva bőgte, hogy:
     „Pirosszájú kis cica,
     vessz meg még az éccaka
     titokba!”

    – Vessz meg! – bömbölte, és a másik
    fizetett. – Még az éccaka! –
    – No, no, – Vessz meg! – No, ne bolondulj! –
    Elhallgatott a muzsika.
    Mind hallgattunk. A két úr elment.
    Csönd. Kint az eső harsogott.
    Aztán cincogva és kajánul
    újra rákezdte a sarok:
     „Szőrösarcú kis cica,
     hol jártál az éccaka
     titokba?”

    Forrás: DIA