https://verskucko.com

Címke: köd

  • Alekszandr Blok: Hasonmás

    Egyszer, vak október ködében,
    Ballagtam, dúdolgatva én.
    (Ó, fizetetlen csókok éje
    Nem pénzen vett leány ölén!)
    S ím – még sűrűbb ködökbe érve,
    Rég elfeledt dal szállt felém.

    S feltámadt ifjuságom álma,
    S te, mintha élnél, mintha még…
    S elragadott az álmok álma,
    Eltűnt a szél, vihar, sötét…
    (Így ébred a kamaszkor álma.
    De, mondd, ó, visszatérsz-e még?)

    Váratlan – éjszaka ködéből
    Elémbe imbolyogva lép
    Egy vénülő ifjú (de rémlő:
    Nem volt-e álombéli kép?),
    Kilép az éjszaka ködéből,
    És egyenest elémbe lép

    S így suttog: „Unok lődörögni,
    Szippantani ködök dohát,
    Más-más tükrökben tükröződni,
    S csókolni mások asszonyát…”
    S furcsának tetszett nékem ő is,
    Összeakadtunk újra hát…

    Majd – pimaszul elvigyorodva –
    Mellőlem eltűnt hirtelen…
    Oly ismerős-bús ez az orca,
    Valahol láttam már, igen…
    Talán a tükörüvegen
    Magammal találkoztam volna?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tamkó Sirató Károly: Ködfejfa

    Leszaladok én minden ágról
    mint testekről letépett fátyol.
    Az emberbánat értem eljő
    – magával visz egy őszi felhő!
    (Meggyilkol a gondolat-erdő)

    Vagy szétszaggat egy nyári orkán
    vagy kés leszek egy hóhér torkán!
    Talán nem is gyűlölök senkit,
    De szeretni sem tudok semmit.

    Bennem tűzhányók tüze lobban
    s özönvizek hullnak rá nyomban.
    Hej, így van ez minden világgal,
    ha telt sok beteg igazsággal.

    Pajtás, nézd meg, hogy merre mentem
    s ha eltűnök, ne kutass engem.
    Írd rá a ködre, szent fejfámra:
    Protagoras kihajtott ága
    (Vén szadisták fiatal ága).

    Mezőtúr, 1922

    Forrás: Lélektől lélekig antológia

  • Rakovszky Zsuzsa – Köd

    Nem messze a nem látható patak
    neszez. A hídon ember-forma árnyak.
    A köd mögött kutyák vonítanak,
    fejjel rohannak eb-létük falának.

    Sorra lépnek elő, ahogy megyek,
    a ködből a sápadt, kopasz platánok.
    Foltos, toronymagas kísértetek:
    még láttam őket fele ekkorának.

    Valahol itt, igen, egy pad lehet:
    két szem parázs a semmiben lebegve.
    Köd nyelte el a felgyúlt testeket.
    De te – emlékszel még a szédületre?

    Nem emlékszem, rég volt. Ott van pedig,
    csak betemette – Pompeit a láva –
    a rákövült idő. Sötétedik.
    Hunyorgó fény mozog: biciklilámpa.

    A túlsó parton sárga ablakok
    sora ragyog rejtelmesen a ködben,
    mintha minden, ami fény és titok,
    előttem lenne még, és nem mögöttem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: Téli reggel

    Ködben ember haladt.
    Páncélos hó harsant a súly alatt.
    Szakadt a fátyol: hegytetőre ért.
    Nap villogtatta bükkcserjén a dért.
    Gallyak hóbarlangjába cinke szállt,
    fény szédítette s egy napos titok,
    s dermedt rügy-csipkerózsikák között
    dalolt:
    – Nyitni fog, – nyitni fog, – nyitni fog!…

    Feje felett
    azúr-kék szajkó-toll csillant a fán
    s hókristályos lett kalap és kabát:
    a rikoltozva rebbenő madár
    leverte rá a cifra bükk havát.

    S amerre járt:
    hegyek ontották rá a napsugárt
    s hó-szikra kápráztatta – milliárd!…

    Köd várta lent.
    A ködbe visszament
    s házába tért derült aszkétaként.
    Két szemben a csodálkozás kigyúlt:
    – Sötét ember, honnan hozol ma fényt?

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Szabó Magda – Látod-e már

    A voltak voltak, és a múlt halott.
    Az építettek mind rommá omoltak,
    virággá bomlanak a vaksi holtak,
    ámulva nézik selymes csillagok.

    Lomha korom közt gördül a kiholt nap,
    a hidak árba fúltak a folyókon,
    az emlékeken béklyó, béna ólom,
    véresre botlik tegnapon a holnap.

    Tudod-e még az utat, merre jöttünk?
    Az életet, mely szertehullt mögöttünk?
    A völgy szelídjét, túl a vad hegyen?
    S látod-e már, mint köti néma szájjal,
    síró mosollyal, köddel és halállal
    sarkantyúját az ifjú szerelem?

    Forrás: FB – Szeretem a verseket

  • Heltai Jenő: Köd a körúton

    A nagy körútra ráborult az est,
    Ólmos homályban úszott Budapest.
    A szürkeség ködében itt meg ott
    Egy-egy magános lámpa pislogott.

    A szürkeség körülvett engem is,
    És este volt az én szívemben is.
    Így őgyelegtem ok meg cél nélkül,
    Átázva, fázva, némán, egyedül.

    Emberre nem találtam utcahosszat,
    Barátaim a klubban szórakoztak,
    Mogorván, tépelődve bandukoltam,
    Kivert kutyánál nyomorultabb voltam.

    Ásítva néztek rám sötét falak,
    El-elkerült egy-egy gyanús alak,
    Én mérhetetlen búval a szívemben
    Csak mentem elmerülve, egyre mentem,
    Míg megtaláltam egy kis ablakot…
    Valamikor valaki ott lakott.

    Valamikor egy szőke lányt szerettem,
    Fiatalok voltunk még mind a ketten,
    És gyakran ültünk együtt odafent,
    Én balra mentem, és ő jobbra ment.

    Övé a bók, a ragyogás, az élet,
    Énbelém már csak hálni jár a lélek.
    Övé a fény, a kacagó tavasz,
    Enyém a sóhaj, szenvedés, panasz.

    Ő a csodás, szép, rózsaszínű álom,
    Az én szívem a szomorú, kopár rom.
    S amíg tűnődöm bús emlékeken –
    Az ifjúságot sírva temetem.

    Bűbájos, édes tündérálmokat
    Szívem ölébe többé nem fogad.
    Csókkal kínálnak édes asszonyok,
    De én szeretni többé nem fogok.

    Ami gyönyört és boldogságot ad,
    Arról az ajkamon szó nem fakad.
    Vágytól a szívem többé nem remeg.
    Egy szőke lány volt… és az ölte meg,
    Fojtó a köd, a szemem is lezárul…
    Ez az utolsó dal a szőke lányról.