Óh, Petőfi, ha most élnél,
Vajon mihez kezdenél itt?
Élnéd-e úgy a világot,
A hogy a többiek élik?
Szorultságból, mint poéta
Mit tehetnél mindenfélit?
Adnál-e ki divatlapot,
Változatos melléklettel?
Czifra bolond divatokat,
S hozzá egész tisztelettel
Irnád-e, hogy most ezt hordják,
Azt a “régit” hát feledd el!
Vagy élczlapot szerkesztenél?
Próbálgatva, hogyan lehet
Álruhában átszöktetni
Egy-egy ártatlan ötletet?
S hányni a czigánykereket,
Mikor már senki sem nevet?
Vagy beállnál, mint munkatárs
Egy-egy taposó-malomba:
Irni Schleswigről, Bismarkról
Pesti Naplóba vagy Honba?
Épen neked való volna
Ez a munka, ez a lomha!
Vagy te is ott volnál régen,
A hol a többi poéták?
Kik a lantot elhajíták,
S biztosító-, hiteladó-
Intézetekben fogyasztják –
Nem a tintát, csak a krétát.
Vagy, nem! Volnál, a ki voltál:
Ki azt mondja, mit rég mondott,
Ki nem nézte, merre úsznak?
A hol gát volt, ott átrontott,
S bámulnának nagy szemekkel, –
– Mint gyógyíthatatlan bolondot?
Az olyan eszmékre, miként
“Azok” voltak, most nincs bolt-ár;
A te lángod kihült helye
Nem tűzhely már, – csupán oltár:
– Tisztelik; de nem főznek rajt’.
De jól jártál, hogy meghaltál!
Forrás: Lélektől lélek
