Miért a másik út tűnik, dereng úgy
mindannyiszor, akárha jobb lehetne,
s mi eltévedten, tétovázva járunk
úttól-útig, középutat keresve,
míg megtanuljuk, hogy nincsen középút,
sorra lépvén végtelen végletekbe,
s csak miután már végképp leroskadtunk
pillantunk kérdőn önnön lépteinkre?
A kérlelhetetlen kérdés követ,
s a felismerés-kényszerben, mint omló
bányában az ottfeledt mécsesek,
el-elfulladva, pislákolva égnek
az egymás értelmére világító
feloldhatatlan ellentétek.
Forrás: Kedvesch versek – Index.hu
