A végtelenben nincs végállomás,
csak szüntelen keringés, vágtatás.
Kergetik egymást csillagrendszerek,
ölik egymást állatok, emberek.
E bolygón itt, hol élet sarjadott,
s az értelemnek is megvirradott.
Nekünk a föld is végtelen határ,
fejünk fölött az ég, a csillagár,
s a nap, e vonzó óriás anya,
létezésünk éltető mosolya.
Tőle lettünk, testéből lökte ki földünket,
és most vonzza, görgeti maga körül,
s a légkör paplanát ráterítette,
nappalt és éjszakát adott neki.
S tengert, hogy hűtse őt…
s mindig újhodó erőt.
Hogy más bolygón is létezik tudat?
Ez az, amit szüntelen kutat a tudomány,
e földi szomjúság,
és egyre tágul előttünk a világ…
már mérhetetlen távokba vész…
se vége… hossza… csoda az egész!
De honnan… mióta… meddig?
– kérdezem!
Más bolygón is gyönyör és félelem sarjad a létből:
születés… halál?!
Így tűnődöm sok álmatlan éjszakán,
ostoba költő, ki a földön se lát…
és nem érti a kibernetikát.
Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu
