Címke: kozmosz

  • Babits Mihály: Zsoltár férfihangra

    Consolatio mystica

    Tudod hogy érted történnek mindenek – mit busulsz?
    A csillagok örök forgása néked forog
    és hozzád szól, rád tartozik, érted van minden dolog
    a te bűnös lelkedért.

    Ó hidd el nékem, benned a Cél és nálad a Kulcs.
    Madárka tolla se hull ki – ég se zeng – föld se remeg,
    hogy az Isten rád ne gondolna. Az Istent sem értheti meg,
    aki téged meg nem ért.

    Mert kedvedért alkotott mennyet és földet és tengereket,
    hogy benned teljesedjenek; – s korok történetét
    szerezte meséskönyvedül – s napba mártotta ecsetét,
    hogy kifesse lelkedet.

    Kinek színezte a hajnalt, az alkonyt, az emberek arcát? Mind teneked!
    És kinek kevert sorsokat és örömet és bánatot,
    hogy gazdag legyen a lelked? És kinek adott
    annyi bús szerelmeket,

    szerelmek bűnét és gyászát? s hogy bűn és gyász egysúlyu legyen,
    eleve elosztott számodra szépen derüt és borút,
    sorsot és véletlent, világ nyomorát, ínséget, háborút,
    mindent a lelkedre mért

    öltöny gyanánt: – úgy van! eónok zúgtak, tengerek száradtak, hogy a lelked: legyen
    császárok vétkeztek, seregek törtek, hogy megkapd azt a bút,
    amit meg kellett kapnod, és világok vihara fútt
    a te bűnös lelkedért!

    Mert ne gondold hogy annyi vagy, amennyi látszol magadnak,
    mert mint látásodból kinőtt szemed és homlokod, úgy nagyobb
    részed énedből, s nem ismered föl sorsod és csillagod
    tükörében magadat,

    és nem sejted hogy véletleneid belőled fakadnak,
    és nem tudod hogy messze Napokban tennen erőd
    ráng és a planéták félrehajlítják pályád előtt
    az adamant rudakat.

    Forrás: Kedvesch versek

  • Várnai Zseni: A végtelenben

    A végtelenben nincs végállomás,
    csak szüntelen keringés, vágtatás.
    Kergetik egymást csillagrendszerek,
    ölik egymást állatok, emberek.
    E bolygón itt, hol élet sarjadott,
    s az értelemnek is megvirradott.

    Nekünk a föld is végtelen határ,
    fejünk fölött az ég, a csillagár,
    s a nap, e vonzó óriás anya,
    létezésünk éltető mosolya.

    Tőle lettünk, testéből lökte ki földünket,
    és most vonzza, görgeti maga körül,
    s a légkör paplanát ráterítette,
    nappalt és éjszakát adott neki.
    S tengert, hogy hűtse őt…
    s mindig újhodó erőt.

    Hogy más bolygón is létezik tudat?
    Ez az, amit szüntelen kutat a tudomány,
    e földi szomjúság,
    és egyre tágul előttünk a világ…
    már mérhetetlen távokba vész…
    se vége… hossza… csoda az egész!

    De honnan… mióta… meddig?
    – kérdezem!
    Más bolygón is gyönyör és félelem sarjad a létből:
    születés… halál?!
    Így tűnődöm sok álmatlan éjszakán,
    ostoba költő, ki a földön se lát…
    és nem érti a kibernetikát.

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Csillagos ég alatt

    Én e földnek mulandó része,
    rá gondolok a mindenségre.
    Jó ily nagyságon mélázni olykor,
    megtisztulni a földi portól,
    és minden rosszat elfeledve,
    képzeletben fölemelkedve,
    néma szavakat dadogni
    Néki, aki nem hallja, és nem érti.

    Élsz mint önmagad alkotója,
    Örökmozgó óra mutatója,
    benned kering, forog a Minden,
    méreteidről mértékünk nincsen.
    Voltál, mert mindig lenned kellett!
    Voltál és vagy az örök kezdet,
    vagy, és leszel, sokszorozódol,
    de nem tudsz a rosszról és a jóról.

    A földi lét csak fuvallat néked,
    mert te a nagy egészet nézed,
    nézed ha látod,
    vagy nem is látsz semmit,
    önlétedből is csak csupán ennyit.

    Jelek és számok beszélnek rólad
    vágyunk ismeri igaz valódat,
    profán rakéták, földi holdak
    műszerei beléd hatolnak…
    tér és idő már nem védi titkod,
    bármily keményen véded és tiltod.

    De miért is mondom mind e szavakat
    a csillagfényes nyári ég alatt,
    mikor mezők vad illata árad,
    s a tücskök végtelen dalt muzsikálnak,
    s olykor különös e szüntelen zene…
    mintha ez is… ez is… keringene!

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu