https://verskucko.com

Címke: küldetés

  • Kiss József – A gnóm

    Gnómok fajtájából való vagyok én,
    A gnómok furcsa, különös lények:
    Nincs közte fiatal, nincs közte vén
    S ameddig akarnak, addig élnek –
    Addig élnek.
    Gnómok fajából való vagyok én.

    Nem is születnek; jönnek valahonnan;
    Nagy távolokból, miket éj takar,
    És köd előttük és köd a nyomukban,
    Ahány gnóm, az mind más és mást akar
    S tud és akar.
    Gnómok fajából való vagyok én.

    Ez gyúr, az farag, sípol, hegedül,
    De édes atyafi mind valamennyi;
    Mikor gyalog jár, akkor is repül,
    Ha tudnátok, milyen jó gnómnak lenni,
    Gnómnak lenni,
    Gnómok fajából való vagyok én.

    Valami férfi-női keverék,
    Meg nem magyarázza soha senki,
    Örökké lángban, soha el nem ég,
    S a levegőjét is maga teremti –
    Maga teremti.
    Gnómok fajából való vagyok én.

    A gnómok őrzik a szent tüzeket
    És ápolják a mennyei lángot,
    Mely nélkül a világok üresek,
    S össze is omlanak a világok –
    A világok.
    Gnómok fajából való vagyok én.

    Maholnap én innen már elmegyek,
    Sebaj! Majd jönnek utánam mások;
    Más gnómok, más titkok, igézetek,
    Egekbe csapkodó, szent látomások –
    Látomások.
    Gnómok fajából való vagyok én.

    Ti azt mondjátok, halkítva a szót,
    S egymásra néztek: Meghalt az öreg!
    Mesebeszéd! – Mint tengeren hajók,
    Én csak elmentem, én csak elmegyek:
    Köd előttem, köd utánam,
    Köd az örökkévalóságban…

    Forrás: Kedvesch versek

  • Szabédi László: Külön kerék

    Mikor születtem, kész volt a világ;
    tudásomnak volt híja, nem az égnek,
    tudatlanságom láttatott hibái
    Ott is, hol lelkesedtek már a vének.

    Soká hitette velem valami,
    hogy küldetés az én megszületésem:
    az ó világon kijavítani,
    ami rosszul van, vagy nincs jól egészen.

    Sokáig ünnepeltem úgy magam
    – táplálta büszkeségemet alázat –
    mint alkatrészt, melyre szüksége van
    a mindenséget összetartó váznak.

    Országokat bejártam; otthon is
    – látszatra tétlen – ott se ültem resten,
    betűk világába merülve is
    a helyemet, a helyemet kerestem!

    Hiába. Ép, egész, tökéletes
    a pokol is, a föld is és az ég is.
    Hadd járjon a világ! Fölösleges
    külön kerékként elkeringek én is.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Áldás

    És a hegyen még egyszer visszanéztél
    És megálltál és magasra emelted
    Malasztos dús kezed.
    És szólottál: Útravalónak,
    Szeges ostornak, örök ösztökének
    Áldást hagyok neked:

    Bélyeget írok nyugtalan szemedre,
    Hogy bármit nézel, nézvén meg ne állhass,
    Amíg a látás hozzámig nem ér.
    És törvényt írok szomjazó fülednek,
    Hogy semmi hanggal meg ne békélj,
    Míg ki nem hallod, hogy rólam beszél.

    Futó lábadnak rendelést vetek,
    Hogy menjen, menjen szerte-széjjel,
    Föld ezer útján nappal-éjjel
    Pihenhetetlen szenvedéllyel,
    Míg el nem ér hozzám megint.

    És két kezedre jelet égetek,
    Hogy olthatatlan fájva fájjon
    És mindig-mindig mélyebb mélyre vájjon,
    Míg engemet ki nem tapint.

    És szíveden élő parazsat gyújtok
    Gyötrő és győzelmes jelül:
    Legyen a lelked minden kinccsel terhes,
    De tenmagadra addig rá ne lelhess,
    Míg énbelőlem nem lesz újra teljes,
    És tengerembe vissza nem merül.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Reményik Sándor – Magyarnak maradni

    Magyarnak maradni – bármi legyen sorsod –
    Hontalan élted meggörnyedve hordod.
    Ott ahol most erény a pokoli gazság,
    Ott, ahol számodra nincsen ma igazság,
    Magyarnak maradni – Testvér, az kiváltság!

    Magyarnak maradni rónán, bércen, völgyön,
    Szörnyű kínok között fetrengve a földön,
    Véres cafatokra – ha vernek is bottal –
    Bosszúért lihegve vicsorító foggal,
    Magyarnak maradni – ezer éves joggal!

    Magyarnak maradni, ha nincs is mit enned,
    Mindenhol megvetnek, nincsen hova menned.
    Minden hazafinak ha bitó lesz bére,
    S gúnyos kacagással – ha megölnek érte –
    Magyarnak maradni – akkor is megérte!

    Magyarnak maradni tűzzel, vízzel, vassal,
    Föltépett sebekkel, lelket maró jajjal.
    Meghajszolt dúvadként, vörös pokol mélyén,
    Avagy szabad földön, világ túlsó szélén,
    Magyarnak maradni – szent örökség révén.

    Magyarnak maradni, koldus bottal járva,
    Idegen népek közt boldogulást várva.
    Ha rongyos szegényen szíved marja kétség,
    Mert ha Nyugaton is ma még bűn és vétség
    Magyarnak maradni – Mégis csak dicsőség!

    Magyarnak maradni, ha támadnak orvul.
    Megsebzett lelkedből ezer könny is csordul
    A Hazától távol. Elhagyottan, árván,
    Sötét éjszakában magyar hajnalt várván,
    Magyarnak maradni – ha kell véred árán!

    Magyarnak maradni világ minden táján,
    Guruló arannyal ha kísért a sátán,
    Mikor a csábítás oly gyönyörű, mesés,
    És ha ellent állsz majd, sorsod a megvetés.
    Magyarnak maradni – igazi küldetés!

  • Váci Mihály: Te bolond

    Már összeroskadsz, – végre mondd:
    mit is akarsz hát, te bolond?
    Ki biztatott e sorsra itt,
    hogy szívedet rohamra vidd,
    és kitárt mellel odaállj,
    hol a veszély szíven talál?

    Honnan vetted rá a jogot,
    ki volt, ki felhatalmazott,
    hogy érte és a neviben
    egy szót is szóljál? – Senkisem!

    Ki választott és ki jelölt,
    hogy ostorozd és védjed őt?
    Ki kérte forró haragod,
    szeretni ki bujtogatott?

    S hogy felgyújtsd magas éjjelek
    csúcsán lobogó életed,
    és élni is kevés erőd
    úgy szervezd, mint egy haderőt,
    s hadseregek indulatát
    vezényeld a szíveden át.

    Mondd, mért becsülted túl magad,
    hogy fejed ily dologra add,
    és magad olyan ügyre szánd,
    melyre téged senki se várt?

    Látod, már azok éppen ők,
    kikért elszórtad szép erőd,
    megvannak nyugton nélküled,
    kivívják győztes ügyüket,
    sorsukat bizton terelik
    cél felé időnk medrei.

    Mi űz hát mégis? – Végre mondd:
    ez az értetlen hajsza, gond,
    kamasz-szerelem mire kell,
    hogy izgass, tüntess, énekelj,
    s országos árulásokon
    elbőgd magad még – te bolond!

    Te hívatlan is érkező,
    szólítatlan jelentkező,
    kit minden jó ügy besoroz,
    a baj magához toboroz;
    hol nem számítanak rád soha,
    ott vagy legjobb sorkatona;

    lóhátról gúnyolt szuronyos,
    taposó szívű gyalogos;
    a homokzsáknak szánt baka,
    aki hadjárat egymaga.

    Cselédek fia: – drága szép
    ügyhöz szegődött hű cseléd.
    Kamaszként már a tanító
    eljegyzett sorsát álmodó:
    – tanya ügyvédje, mérnöke,
    történelmünk vad ügynöke,
    paraszt fiúkért szájaló,
    állásaikért házaló.

    Nyilvános összeesküvő –
    – biztat cinkosod: a jövő.
    Eszpresszók és tanyák között
    bújkáló, mindig körözött
    népszerűsített lázadó,
    ki érvet, fegyvert, lázító
    híreket hordoz, – jelszava:
    – „Járda, villany, gyár, iskola!”

    Te gondok fölött számadó,
    ország ügyében utazó,
    történelmi alkalmazott,
    irodalmi vándorbotok
    örököse, zarándoka,
    te eszmék hivatalnoka.

    Ünneprontó az ünnepen,
    te országosan szemtelen,
    feszengve hallgatott pimasz,
    számonkérő hangú paraszt.

    Rádszólnak, lásd, leintenek,
    mosolyognak, legyintenek,
    hagyják, hogy haragod kiöntsd,
    – nem árt, ha „magában dühöng” –
    S halálos indulataid
    nem érti, kire tartozik.

    De mondd, kiáltsd, terjeszd, dadogd
    jogos igazad, igaz jogod.
    Kiáltsz – s nem hallgatnak oda?
    Te nem hallgathatsz el soha!

    Elhallgatnak? – Légy hangosabb!
    Nincs jogod, hogy hangot ne adj
    azoknak, kiknek motyogás
    a hangjuk, meg káromkodás.

    – Verd magad, mint a szív, zuhogj,
    ne éltessen már csak e gond:
    Magad értük halálra rontsd,
    míg össze nem rogysz – te bolond!

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Illyés Gyula: A ház végén ülök…

    A ház végén ülök, a padlás-grádicson
    s ilyeneket hallok: na te paradicsom
    most keresztbe váglak… s mégegyszer keresztbe,
    így ni… most azután huppsz, be a levesbe.
    A kis öreganya, ő beszél egyre itt
    magamagában, azt hiszi, nem figyelik.
    De ha hallgatják is, ahogy tipeg-topog,
    amihez hozzányúl, azzal eltársalog.

    Ne ficánkolj, te tűz, ne füstölj már, hallgass,
    mit kapkodsz kezembe, mint egy mérges kakas.
    Egy marék só is kell, hol vagy te sótartó?
    Hozok egy kis rőzsét, az alsó udvarból.
    Fölszedünk majd, krumpli, ne félj, hogy megfázol.
    Gyere már ki, te ág, ebből a rakásból…

    Feleselve így jő a barackfák alatt,
    a csillogó gallyak
    lehajolnak hozzá, suttognak kedvesen,
    örömkönnyek folynak a kis leveleken.
    Fönt felhők emelik, mint papok az ostyát,
    az alkonyi napot s tömjénfüstben tartják.

    Isten, aki mondják, fűben, vízben, fában
    bújkálsz, mint a mosoly a szerelmes lányban,
    ki a költőkénél jobban kinyitottad
    nagyanyám két fülét ezer szózatodnak,
    nekem, ki mint süket s vak tétova lábon
    dülöngtem utánad e pörgő világon,
    tedd meg nékem is, hogy úgy mint ő füleljek
    szavadra s szavadra oly bátran feleljek.

    Íme már az alkony, mint hatalmas állat
    rámhajol s hűvösen végignyalja vállam.
    Nézd az udvarunkból a szederfák alatt
    hét tányér levesből száll fehér áldozat
    feléd… Mosolyognak s rejlő szavaidnak
    őrzői, ládd, meleg hittől áradoznak.
    Mint rég ama zsidók végső vacsoráját,
    áldd meg e megpróbált család vacsoráját.
    Ki búzákba, fákba árasztottad véred,
    és mondtad, egyétek,
    hadd bekanalaznom e békés igéket
    s mint a tizenkettők, lángjaidtól égjek.

    Íme a folyókban már az éj közeleg.
    Hűs sodrában meg-meglengnek a levelek.
    Holnap útrakelek. Engedd, hogy mentemben,
    menjek fűvel, fával, vízzel beszélgetve
    s együgyű népekkel, kiknek fia vagyok.
    Kiknek uruk előtt nézésük is dadog,
    oly gyámoltalanok. Szavaik elbújnak.
    Tanuljam el, amit mondani sem tudnak.
    S mit a némán rángó vonások kérdeznek,
    a nyílt kérdéseknek meg is felelhessek
    és szavaim, mint nagyszülémnek szájában
    hangozzanak egyre bátrabban, tisztábban,
    nem törődve azzal, nevetnek-e rajtuk.
    Nem szokták meg itt még a szívbéli hangot.

    Tisztán, mint a kérő kisdedek szemei,
    könnyeznek a néma csillagok fényei
    rajtunk… A virágok helyett vigasztalni
    éjszaka ők nyitnak reményt árasztani.
    Mint ezer kérdező kék szem tekint felém
    a harmatraj is a káposzták levelén.
    Íme útra készen, ma este úgy érzem,
    állok egy igéző tekintet fényében.
    Mosolygó és síró pillantások alatt
    biztatgatják egymást cihelődő szavak
    bennem, hogy magukkal kézenfogva bátran
    vigyenek e zavart, dadogó világban. –

    Én, aki egy földrelapult ház végéről
    állok fel, a világ forró mélységéből,
    félve nézek körül, remegve szívemben
    most sejteni merem, hogy kiszemeltettem.

    A holdfényben kétsort hajladozó ágak
    az útra fekete csokrokat dobálnak.

    Elült krumpli-bokrok közt vigyázva lépek,
    nehogy alvó, meleg fészkeikre lépjek.
    Búcsú nélkül megyek. Ha észrevennének
    ezüst csibe-hangon sírni kezdenének.