https://verskucko.com

Címke: kultúra

  • Faludy György: Sötétedik

    Vakulok. Nem látom már a szomszéd ház
    piros tetőjét, sem tujáim kékes
    zöldjét, csak a nagy fehér kéményt tudom
    feltámasztani, hogyha hosszan nézek.

    A könyveknek még a címlapja is eltűnt,
    asztalt hagytak nékem, semmi mást.
    Hamarost az is kicsúszik alólam,
    csak mankóm végén érzem a nyomást.

    Ma délben homlokom magasságában
    feltűnt a Michelangelo színezte
    ismert fekvő Úristen, s vele szembe
    Ádám mezítlen, napsütötte teste.

    Bolyongtam, de azért tudom: hiába,
    nem vagyok többé dolgaim ura.
    Butulok és ujjam közül kicsúszik
    vendéglátóm kincse: a kultúra.

    Marad hát, ahol nem maradandó
    semmi a földön, csak a jóbarátok,
    úgy örülök, mikor házamba jönnek,
    hogy azt képzelem, sokkal többet látok.

    Szégyenkezem. Mert ők a kor hullámán
    úsznak, s hozzák az izgalmast s az újat,
    én csupán régi dolgokat cibálok,
    és szólok arról, mit mindnyájan unnak.

    Fiatal feleségem gyakran elkap
    és vadul csókol. Ajka lányos bőre
    remek. Én visszacsókolnám, de félek,
    hogy kiszívom az életet belőle.

    Forrás: internetes gyűjtés

  • Innocent Ernő – Szeretem a verseket

    Szeretem a verseket –
    Kívánok boldog új évet minden kis bogárnak!
    Kívánok boldog új évet a pezsgőspohárnak!
    Kívánok boldog új évet húszéves koromnak
    és nektek és nekik, s az Eiffel-toronynak,
    könyveknek, könnyeknek és minden népeknek,
    mozinak, Gerbeaudnak, jazz-bandnak, illatnak,
    az Orthnak, a Worthnak, s a női divatnak,
    cigarettafüstnek, charlestonnak, képeknek,
    korzónak, ligetnek, a Margitszigetnek,
    szemeknek, szavaknak, szíveknek, színeknek,
    a napnak, a holdnak, a lámpavilágnak,
    minden szál virágnak, kékeknek, liláknak,
    boldog új esztendőt az egész világnak!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Jókai Mór: A magyar nyelv ismét itthon

    Hozott az ég! keblünkbe zárt
    Rég várt vendég, magyar nyelv!
    Lelkünk lelke, szívünk vére,
    Velünk maradj, ne tűnj el.
    Ülj a székbe, mely megillet,
    Tedd fel babér-koronád,
    Erősödjék meg hatalmad
    Hosszú századokon át,
    Hogy e honban ne mondhassa
    Senki többé ezután:

    „Nem tudom a magyar nyelvet,
    Mivel nem tanulhatám.”

    Szálld meg költő s tudós lelkét,
    Hogy írjanak magyarán.
    Tisztaságban, helyességben
    Tündökölve egyaránt.
    Idegen szót, eszmejárást
    Ne hagyj többé mondani.
    Van mi nekünk annál jobb, szebb,
    Csak ki kell választani.
    Hogy e honban ne mondhassa
    Költő, tudós ezután:

    „Nem tudom a magyar nyelvet,
    Mivel nem tanulhatám.”

    Szállj az úri teremekbe:
    Hol eddig más volt divat.
    Tudjon veled elmulatni
    Nagyságos lányod, fiad.
    Casinóban, versenytéren,
    Páholyban, vigalmakon,
    Minden nagy úr tudjon szólni
    A hazai hangokon.
    Hogy e honban ne mondhassa
    Gróf és grófné ezután:

    „Nem tudom a magyar nyelvet,
    Mivel nem tanulhatám.”

    Szállj a jó táblabíróra,
    A ki azzal kérkedik,
    Hogy más nyelven, mint magyarul
    Nem is hallott még eddig.
    S mondd meg néki, hogy nem elég
    Téged viselni szájban,
    Hanem olvasgatni is kell
    Könyvekben és újságban,
    Hogy e honban ne mondhassa
    Senki többé ezután:

    „Beszéltem a magyar nyelvet,
    De b’z én nem olvasgatám.”

    (1859)

    Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig


  • József Attila: THOMAS MANN ÜDVÖZLÉSE

    Mint gyermek, aki már pihenni vágyik
    és el is jutott a nyugalmas ágyig,
    még megkérlel, hogy: “Ne menj el, mesélj” –
    (így nem szökik rá hirtelen az éj)
    s míg kis szíve nagyon szorongva dobban,
    tán ő se tudja, mit is kíván jobban,
    a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél:
    így kérünk: Ülj le közénk és mesélj.

    Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük,
    mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt
    s együtt vagyunk veled mindannyian,
    kinek emberhez méltó gondja van.
    Te jól tudod, a költő sose lódít:
    az igazat mondd, ne csak a valódit,
    a fényt, amelytől világlik agyunk,
    hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.

    Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén,
    hadd lássunk át magunkon itt ez estén.
    Párnás szavadon át nem üt a zaj –
    mesélj arról, mi a szép, mi a baj,
    emelvén szívünk a gyásztól a vágyig.
    Most temettük el szegény Kosztolányit
    s az emberségen, mint rajta a rák,
    nem egy szörny-állam iszonyata rág
    s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még,
    honnan uszulnak ránk új ordas eszmék,
    fő-e új méreg, mely közénk hatol –
    meddig lesz hely, hol fölolvashatol?…

    Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
    de mi férfiak férfiak maradjunk
    és nők a nők – szabadok, kedvesek
    – s mind ember, mert az egyre kevesebb…
    Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
    Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
    néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
    fehérek közt egy európait.

    1937. jan. eleje