Hajh, megmaradni nagy betegnek,
Sírba-rugandó idegennek,
De élni, de élni.
Barbárból, úrból nyűvé válni,
Igaziból lenni akármi,
De élni, de élni.
Nem bánni immár semmit-semmit
S nótáink bár rossz kölykök zengik,
De élni, de élni.
Ijesztgessenek a Jövővel,
Ijedjek meg lehajtott fővel,
De élni, de élni.
És gunnyasztva és meghajolva,
Mintha tavasz sohse lett volna,
De élni, de élni.
De tiltakozni és akarni,
De, jaj, még most, most meg nem halni,
De élni, de élni.
Forrás: MEK
Hiszek hitetlenül Istenben,
Mert hinni akarok,
Mert sohse volt úgy rászorulva
Sem élő, sem halott.
Szinte ömölnek tört szívemből
A keserű igék,
Melyek tavaly még holtak voltak,
Cifrázott semmiség.
Most minden-minden imává vált,
Most minden egy husáng,
Mely veri szívem, testem, lelkem
S mely kegyes szomjuság.
Szépség, tisztaság és igazság,
Lekacagott szavak,
Óh, bár haltam volna meg akkor,
Ha lekacagtalak.
Szűzesség, jóság, bölcs derékség,
Óh, jaj, be kellettek.
Hiszek Krisztusban, Krisztust várok,
Beteg vagyok, beteg.
Meg-megállok, mint alvajáró
S eszmélni akarok
S szent káprázatokban előttem
Száz titok kavarog.
Minden titok e nagy világon
S az Isten is, ha van
És én vagyok a titkok titka,
Szegény hajszolt magam.
Isten, Krisztus, Erény és sorban
Minden, mit áhítok
S mért áhítok? – ez magamnál is,
Óh, jaj, nagyobb titok.
Forrás: MEK
Megöl a disznófejű Nagyúr,
Éreztem, megöl, ha hagyom,
Vigyorgott rám és ült meredten:
Az aranyon ült, az aranyon,
Éreztem, megöl, ha hagyom.
Sertés testét, az undokot, én
Simogattam. Ő remegett.
»Nézd meg, ki vagyok« (súgtam néki)
S meglékeltem a fejemet,
Agyamba nézett s nevetett.
(Vad vágyak vad kalandorának
Tart talán?) S térdre hulltam ott.
A zúgó Élet partján voltunk,
Ketten voltunk, alkonyodott:
»Add az aranyod, aranyod.«
»Engem egy pillanat megölhet,
Nekem már várni nem szabad,
Engem szólítnak útra, kéjre
Titokzatos hívó szavak,
Nekem már várni nem szabad.«
»A te szívedet serte védi,
Az én belsőm fekély, galád.
Az én szívem mégis az áldott:
Az Élet marta fel, a Vágy.
Arany kell. Mennem kell tovább.«
»Az én jachtomra vár a tenger,
Ezer sátor vár énreám,
Idegen nap, idegen balzsam,
Idegen mámor, új leány,
Mind énreám vár, énreám.«
»Az egész élet bennem zihál,
Minden, mi új, felém üget,
Szent zűrzavar az én sok álmom,
Neked minden álmod süket,
Hasítsd ki hát aranyszügyed.«
Már ránk szakadt a bús, vak este.
Én nyöszörögtem. A habok
Az üzenetet egyre hozták:
Várunk. Van-e már aranyod?
Zúgtak a habok, a habok.
És összecsaptunk. Rengett a part,
Husába vájtam kezemet,
Téptem, cibáltam. Mindhiába.
Aranya csörgött. Nevetett.
Nem mehetek, nem mehetek.
Ezer este múlt ezer estre,
A vérem hull, hull, egyre hull,
Messziről hívnak, szólongatnak
És mi csak csatázunk vadul:
Én s a disznófejű Nagyúr.
Forrás: MEK
(Latinovits Zoltán; Anagramma az ő nevére, 1971)
Szobránál szebb volt az ember,
testesült lélek, ha van.
Okokkal oktalanított,
züllesztett boldogtalan.
Látok jelenést, dudorászom,
vaslobogós égi vadat,
szíve alatt míg vacsorázom,
vasbocskora szívemre lehat.
Ó, szent a nemzeti sárkány,
mennyei hitves, ha van,
elvoltunk érte ugatni –
volt erről egykor szavam.
Száműzve a magányra, élek.
S bár erre tabletta van:
elaluszom s fölérzek magamtól,
s írok magamnak, magam.
Ideától, hamis baráttól,
dögvésztől megóvj, Uram.
Ellenfelem, ha világol:
harcban kivágom magam.
Élni az áldott életet,
a napfényt, a félelmeket,
a szaporodást, születést –
élni az embernek kevés:
meg kell rágni a létezést!
Mivel az ember telhetetlen,
gyógyszere: bánat, bánat ellen,
s az ember elgondol sokat,
e kíntól úgyis megdagadt
világba még világokat,
egy kis csíkot túl a végtelenen,
s elgondolja önmagáról, hogy: van,
s elgondolja, hogy ne legyen.
Tumultus, tömény emberevés!
Szerencse-lovak barbár ügetése!
Arany patátok józan kopogása
csituljon, s ti jól megszerkesztett
üzletpapírok, repedjetek szét,
mi közöm hozzátok, bánom is én:
Bábel tornya fölépül vagy nem épül –
csontjaimból is emelek tornyot annak,
aki a nyomort vette feleségül.
Csak ez az ember fontos, teste
piros udvaraiban az éneklő madár,
a sas, aki testvér-szárnyat növeszt,
kiáltván, hogy röpüljünk! Ó volt,
úgy volt: a Hatszárnyú Relju
ereje is kevés volt, ó kellett végül
a rokon tollak sötét fedezéke –
hát ő a nyomort vette feleségül.
Mert cipeltem én Nana-i szitkokat,
kéjlakok köré árván a sódert
s árvábban az igék nehezékét,
de puha ágyacskákban nőttek a múzsák,
a hölgyikék, s fejükön viselték
tollas kalapnak a költészetet –
ó, szeresd őket halálra! s azután:
te irtóztató luxus megteremtője,
eszmények fényűzője, hűség angyala, gyere,
gyere, fűtsük be a szobát,
főzzünk három szívre ebédet,
mi egymásnak maradtunk örökségül,
évszázadok elmaradt csókja csattant,
mikor a nyomort vetted feleségül.
A szerelmet csak ritka, drága pillanatokban
muzsikáltassuk, mint a gitárt, a nóniusz-nyakú gitárt,
mert nem szelídek a mi örömeink,
késsel ütünk mi egymásra, és vigadunk,
borosan vigadunk, lefenségezzük egymást,
legyalázzuk egymást, de mint a királyok,
mert kell káromkodni, mert el-nem-adott
testünkből, vérünkből – tiszta Egymásból
akarunk létezni – s hogyan valljuk be végül:
nem csinált házat, csak Művet az,
aki a nyomort vette feleségül.
Élet, betegség, keserűség, tehetetlen
egymásra-vicsorgás, eres kezem megfagy,
a Vanderbilt-lánnyal nem versenyezem
eleganciában, kocsim nincs: arany sárkányon,
villamoson hozom a karácsonyfát,
élő fád vagyok, melegedni feküdj körém,
dolgozzunk, szerelmem, s panaszkodjunk,
úgy panaszkodjunk, mint az oroszlánok,
mert a szívem bele nem békül,
hogy csak magammal fizethetek Neked,
aki a nyomort vetted feleségül.
Több a csíkos bunda ára
mint az atléta-mezé –
világ ura, végy be engem
fenevadjaid közé.
Jaj, erősek éhessége!
Evők duzzadt szájai!
Fogak megkopatlan kése!
Vérszín igazságai!
Jaj, ruganyos nászuk e föld
párnázott fém-vázain!
Jaj, szomorkás ámulásom!
Kirúgattatásaim!
Jaj, robogni s nem rohadni!
Jaj, vér mámora s szeszé!
Világ ura, végy be engem
fenevadjaid közé.
Ami van: el kell rabolni,
ami van: ezé s ezé –
világ ura, végy be engem
fenevadjaid közé.
Jön a fájdalom fölfelé,
hogy a sípcsont reped meg tőle,
földemé, anyaföldemé,
tolul sisaknak fejtetőmre,
megingat, barbár vállamon
rezegtet selyemszárnyakat,
zúzik a fog, sírnék nagyon –
s értelme nincs, nem is szabad.
,
A nyomorúság országútján
Magányos vándor, ballagok,
Akik szerettek, messze tőlem,
Akit szerettem, elhagyott.
Akikkel együtt álmodoztam,
Már révbe értek rendre mind,
Én az örök küzdést, bolyongást
Előlről kezdhetem megint.
Nagy küzdelem, kevés dicsőség,
Mégis, hiába, szép a lét!
A rózsa, melyet magam téptem,
Mindig megérte tövisét.
Párizs, 1900
Ma sem volt könnyű élni.
Nem lesz könnyű sosem.
De érdemes volt! – s mindig
Érdemes lesz, – hiszem.
Nehéz – s el kell fogadni,
ki szemben áll velünk,
s azokat elviselni,
kikkel menetelünk.
Ütésük úgy eltűrni,
hogy meg se tántorodj;
– a túloldal ne lássa,
mint hull szét táborod.
Emelni, vinni vállon,
ki gyenge s már kidől;
s mert rá is jut erődből,
lefödne – úgy gyűlöl.
Naponként mosolyogni
kínban azok között,
kik összefenik szemük
egy jó szavad mögött.
Menni velük – már régen
nem értük! – Csak azért,
mert e sereg iránya
valami célt ígért.
Velük és ellenükre
annyi közt egyedül,
– vívni mégis azért, mi
csak együtt sikerül:
– mindez ma sem volt könnyű,
– s nem lesz könnyű sosem, –
de törvény s vállalt sors ez,
ha érdemes – ha nem!
