https://verskucko.com

Címke: küzdelem

  • Sárhelyi Erika: Robinsonáda

    „…Úszunk – ki szemben, ki pedig az árral…”

    Homlokunk ránca száz éj verte hullám,
    ajkunkat örvényként szaggatja a szó,
    az elszürkült Dunát is kékbe írjuk –
    bár sose vesz fel minket semmilyen hajó.

    Mint meder mélyén kavics a kavicsot,
    úgy csiszolják egymást lelkünkben a versek.
    Látjuk, hogy a másé végzetes tajték,
    míg tollunk a lapra kínrímeket serceg.

    Robinson se lehetett jobban árva,
    mint kosár alján az elvetélt gondolat.
    Úszunk – ki szemben, ki pedig az árral,
    pedig se így, se úgy nem érünk partokat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kiss Judit Ágnes: Egyirányú

    Nem a halál, nem a végállomás,
    mi oda vezet, az lehet nehéz.
    Vékony csövön, bőrbe szúrt tűkön át
    cseppenként tölt el a felismerés:
    az élők közé nincsen visszaút,
    mint testemben a sejtek, szétrohadt,
    vagy felrobbant, vagy benőtte a fű,
    egyhelyben állni sem tudok sokat.

    Először a színek fakulnak el,
    mint mikor túl korán sötétedik,
    aztán a kontúrok, végül a hang,
    az érintés tart csak ki reggelig.
    Ha van reggel, ha van feltámadás,
    testnek, léleknek hogyha van,
    talán megéri méltón menni el.
    Még nem ordítok. Még tartom magam.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Szilágyi Domokos: Övön alul

    A szorítóban
    övön alul ütött a másik.
    Tíz másodperc – csak ennyi
    maradt a föltámadásig.

    Hát megkóstoltam a halált.
    Tisztességtelen volt a harc.
    Mert ott sosem akarhatod,
    amit akarsz.

    Énnekem nem kell jutalom
    (nem mintha kapnék valahol) –:
    csak annyi, hogy fölmentsetek
    a MÁSOK bűnei alól.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Hervay Gizella: Ének három hangra

    I

    Az ember kiáltana kétségbeesetten,
    s énekké válik a szava,
    csak az állat nyüszít,
    ha nem szabad vonítania.

    Csak az ember hallgat,
    ha nem jajgathat végeérhetetlenül,
    csak az ember énekel,
    míg a jajgatásból kimenekül.

    Csak az ember hallgat,
    az állat nyüszít a fájdalomtól,
    csak az ember énekel:
    örömöt teremt a fájdalomból.

    II

    A kő a napról álmodik,
    A nap a kőről álmodik,

    A víz a földről álmodik,
    A föld a vízről álmodik,

    Az ember a mindenségről álmodik,
    A mindenség az emberről álmodik.

    A virág a vízbe vándorol,
    A hold a halálba vándorol,
    A lélek a lélekhez vándorol.

    Kővé válna a nap,
    Nappá válna a kő,
    Emberré válna az ember.

    III

    Az ember csak akkor döbben a világra,
    ha rákényszerül.

    Magára kell maradnia, hogy megértse:
    nincs egyedül.

    Csak akkor döbben önmagára,
    ha szükség van minden erejére,
    meg kell nyernie a harcot,
    nem állhat félre.

    Kénytelen hős lenni, mert gyenge,
    de szebben hangzik, tisztábban, hogy ember –
    kénytelen emberré válni
    az embertelen küzdelemben.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Garai Gábor: Elátkozottan

    Mint páros gót oszlopok, összeforrtan
    tartjuk a remény boltíveit,
    állunk csontfehéren elátkozottan,
    míg a törvény rajtunk be nem telik.

    Tudod, hogy minden ellenünkre fordul,
    tudom, hogy minden vád fejünkre száll,
    de fájdalmakon és rágalmakon túl
    tiszták vagyunk, mint hófürdette táj.

    Neved az álmatlan tengerre írom,
    már fodraid közt leng a szürkület,
    virrassz velem, örökös éber áram,
    sötétedik – meghalok nélküled.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth János: Árva fecske

    Hó borította hegycsúcsok között,
    Hol fenyők ágán hintázik a Tél,
    Árva fecske zihálva röpködött,
    Tollruháját tépázta a szél.

    Mondanák sokan: „Ostoba madár!
    Zord szirtek között ugyan mit keres?
    Puha fészket, társat úgysem talál,
    Csak a halál házán lesz néki eresz!”

    Száll a fecske egyre magasabbra,
    Sebzi szárnyát az éles sziklaperem,
    Sírós már egykor csicsergő hangja,
    Vörös vér csorog a mély sebeken.

    Hegytetején áll a Nap, bíbor a fénye,
    Gyászszalag fölötte a vékony felhő,
    „Ki magányba fut, s elfogy reménye,
    Az élet ül sírjához, hangja lesz kesergő!”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Légy csak magad…

    Légy csak magad, ne fuss az istenekhez,
    a végtelenbe lökve – járj magad.
    Az ember a tömeg zajába elvész,
    de a magány habtengerén szabad.

    Légy csak magad te, a magány igazság,
    szakítsd el az álság ruházatát,
    az ember itt magába vívja harcát,
    nem jön segítni őt hazug barát.

    Légy csak magad, a harc, s veszély között.
    Küzdj, s vessz el úgy, mint a hajótörött,
    ki fuldokolva csap le a habokra.

    S egy óceánnal száll ki zordonul
    s büszkén vesz el, amíg a víz lenyomja,
    mert rája mégis egy tenger borul!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Herceg Anita Mária: Álarcosan

    Hát ha rossz vagyok, szótlan, borús, hideg,
    Bocsáss meg érte. Hisz ha tudnám,
    A Világ minden fényét s melegét szórva adnám.
    Kastélyokat, pálmákat, táncokat, ibolyákkal a téli Riviérát,
    Vagy legalább egy egy dús összebújt boldog órát.
    De most oly nehéz. Most egy sugarat se tudok
    Hazudni, se lopni, vergődő és fénytelen harcokon el kell kopni.
    Az Antikrisztus napjai ezek,
    Csillog a világ szörnyű arany-szennye,
    Öhögő senkik, balkörmű gazok szállnak mennybe.
    S én lent vergődöm és nem tudja más,
    Hogy csöndem éjén milyen jajok égnek,
    De légy türelmes, jön ég ideje szebb zenéknek.
    Csak légy türelmes. Maradj, míg lehet
    Váró révem, virágos menedékem,
    Most álarc van rajtam zord és rideg, de letépem.
    Vagy szelíden, míg elfutja a könny,
    Öledbe hajló arcomról lemállik,
    S te ringatsz-ringatsz jó térdeiden mindhalálig.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: Téli út

    Erdőszél. Porhó indult virradóra.
    Zizegve száll, mint a futóhomok.
    Friss fátylakat borít a régi hóra.
    Erre valaki járt már. Friss nyomok.

    Kétféle nyom. Itt küzdhettek a széllel –
    vagy egymással? Sok a tiprás jele.
    Itt a halál vitt valakit az éjjel.
    Nem akart menni, birkózott vele.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Kelj fel és járj

    Íme – most másodízben élem át
    Az első ingadozó, tétova,
    Bizonytalan léptek gyerekkorát.

    Akkor Apám állt a hátam megett,
    S csalogatott tárt karokkal Anyám:
    Hol távolodott, hol közeledett.

    Így volt bizonnyal. Ámde ködbe hullt
    Fekszik fejemben emléktelenül,
    Fekszik hamu és hó alatt a múlt.

    Két “testvér” fogja most a karomat –
    És néha elengednek kedvesen:
    Lássuk, a lábadozó hogy halad.

    Vigyázva védik lépteimet ők – –
    És szánakozón néznek ide be
    Elérhetetlen erdélyi Tetők.

    Imbolygok át a kórházi szobán,
    Az élet delelőjén messze túl –
    Imbolygok, mint az élet hajnalán.

    De érzem, ahol magyar csak lakik,
    Figyelik léptem szerető szemek,
    S vágyva várnak még tőlem valamit.
    A magyar Akarat járni tanít.
    Olyankor rogyó lábam megfeszül:
    Azértis, rajta, új iramra fel!
    Mélyből – a magasságba – egyedül.

    Nem, nem egyedül, szíveken is túl
    Egy nagy Szív szól: én megmentettelek,
    Most többé ne sírj és ne lamentálj,
    Vedd bűneid s bánatod nyoszolyáját,
    Aztán hajítsd magadtól messzire:
    Kelj fel és járj!

    Forrás: Lélektől lélekig