Téged dicsér a némaságom
s daltalan ajkam néked áldoz
lelkem fojtott félénk szavát
te hallod, ha nem is kiáltoz.
Beszél majd énhelyettem hozzád
az őszi táj halkan szelíden
s az esti szél füledbe dúdol,
hogy örökre tiéd a szívem.
Tiéd elmém munkája, gondja
s az álmom is tiéd legyen…
…ó halld e rejtett, hű zenét:
dalol neked az életem.
Forrás: Lélektől lélekig
Nyomom veszett a hóban, porban, sárban.
Elengedett a föld. Végre fölötte jártam
jégtiszta levegőben.
Magasba vittem a gyászt,
a haragot, a kínt,
a megpróbáltatást,
értelmes hűséget,
balga lázadást.
Mire volt jó? Kellett-e szenvedésem
és szenvedélyes jobbat-akarásom?
Tudni akartam: van-e jogom élni,
ha nem segítek, nem javítok a világon?
Jaj, nem tudom… Vagy más igen, csak én nem?
De soha nem féltem.
Ez minden tudományom.
Forrás: Index fórum: Kedvesch versek
A legszomorúbb muzsika
a mások álmának zenéje,
a legszomorúbb: nyitott szemmel
belebámulni a vak éjbe
álomtalan, gyötrődve, égve.
Jaj annak, aki el nem alszik…
éber búval sorsába bámúl
a néma éjben, társtalan.
Az álmok ajtaja bezárúl,
ő künn marad. Sorsába bámul…
Forrás: Lélektől lélekig
Irdatlan nagy úton elvesztettek engem,
jó meleg tenyérből hideg földre estem.
Hideg földre estem, nyitott szemmel, ébren,
bitang jószág lettem, látom, tudom, érzem.
Mikor földre estem, bár meghaltam volna,
önnönmagamnak is bár elvesztem volna!
Távolodni léptét így hallgatom, élve,
fájdalmam ragyog csak körülsötét éjbe.
Nagyon nehéz voltam? terhes úti járom,
azért hagyott engem ismeretlen tájon?
Vagy nagyon is könnyű? nem érezte súlyom,
s úgy ejtett el engem véletlen az úton?
Ha visszafordulna, még visszatalálna,
még senki se lépett a lába nyomába.
De messze van az már, nem keres az engem.
Ragyog a fájdalmam. Ki talál meg engem?
Forrás: Lélektől lélekig antológia
