Puszta az éj, árvasága
vízre, hegyre ráterül.
De én, aki elringatlak,
én nem vagyok egyedül!
Az égbolt is olyan árva:
a hold tengerhabba dűl.
De én, aki átkarollak,
én nem vagyok egyedül!
A világ is olyan árva:
tespedt testen bánat ül.
De én, aki megölellek,
én nem vagyok egyedül!
(Jánosházy György fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Maga-megadót ily csodásnak
még nem láttam, ily gyönyörűnek;
kiből hetérák heve árad
és szent békéje ama Szűznek.
Kínokkal és sebekkel verten
adnám csalódott fájdalomban,
adnám, mint csokrot, aki voltam,
hajdani húszesztendős lelkem.
Húsz év… Csavargó, tiszta, kincses
éveim, ti… Talán ledérek,
de hajh, be jól is illenétek
bús-sötét szemű verseimhez!
Mellünkre ül s repül serényen
a nagy idő… Mentsége csak, ha
fényt gyújt a nagyanyák szemében,
s mosolygó unokáknak adja.
Ó, szép te, tiszta, legszelídebb,
engedd az agynak és a szívnek
a Művészet s a vers nevében,
hogy magasztaljon és dicsérjen,
mert asszony vagy te, istenasszony,
kit ringatnom kell és ölelnem,
néznem, siratnom önfeledten,
kit csodálnom kell és akarnom,
vágynom és élnem és szeretnem.
(Timár György fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
