Címke: legenda

  • Juhász Gyula: A váradi püspök lánya

    Igricnóta

    A váradi püspök lánya!
    Rózsaszál a szöghajába.
    Tisza mentén, Bihar táján
    Nem akad több olyan szál lány.

    Patyolat a teste, lelke,
    A legények veszedelme,
    Szava bűbáj, tánca örvény,
    Mért is nincsen rája törvény?

    Cserhalomnál csata van ma,
    Pogány kunság riadalma,
    Hull a tar fej, mint az alma,
    Magyaroknak diadalma.

    László vezér lova táltos,
    Vezeti a Boldogságos,
    László vezér bárdja talál,
    És ha talál, az a halál!

    Ott fut egy kun. A nyergében
    Drága teher hever szépen.
    A nyergében – csípje kánya! –
    A váradi püspök lánya!

    Nosza rajta, rajta, rajta!
    László lova rárófajta,
    Széltől vemhes anya lánya,
    Utoléri nemsokára!

    Rövid a harc. Kun legénynek
    Búcsút int a drága élet,
    De a karját esdve tárja
    A váradi püspök lánya!

    „Ne bántsd, lovag, ezt a legényt,
    Szeretem én szívem szerént,
    Vagy ha bántod, magad bánod,
    Letörsz akkor egy virágot!”

    László vezér karja lankad,
    – Soha még ily diadalmat! –
    Karja lankad, szíve bágyad,
    A pusztának nekivágtat.

    Igric ajkán új nóta szól
    A bihari sátrak alól.
    László vezér sír a dalon:
    „Hej Cserhalom, haj Cserhalom!”

    László hősnek neve támad,
    Visszazengi minden század!
    Csak a szíve maradt árva,
    …Hej, váradi püspök lánya!

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: Szent Margit legendája

    Vallott nekem a Nyulak-szigete
    Regék halk éjén. Íme, a titok:
    Királyi atyja klastromba veté
    Legendák szűzét, fehér Margitot.

    Álom-leány volt: egy fojtott sikoly.
    Ájulva hullt egy durva szó miatt.
    S robogtak a királyi udvaron
    Hajrázó, vad, bozontos férfiak.

    Nyugatról várt sokáig valakit.
    Nem vadbajszú, lármás, mokány nagyúr,
    Dalos, törékeny, halk fiú legyen,
    Asszonyos, kósza, könnyes trubadúr.

    Már régen várt s megbénult szíve.
    Zúgott a vár, prüszkölő kún lovak
    Hátán érkeztek hetyke magyarok.
    Ő nem jött: egy csöndes álom-lovag.

    Ő nem járt a Duna táján soha,
    Egy halk dalú és halk csóku legény.
    És Jézusnak áldozák Margitot,
    Ki ott halt meg a Nyulak-szigetén.

    Forrás: MEK

  • Arany János: Szent László

    Legenda

    Monda Lajos a nagy király:
    Eredj szolgám, Laczfi Endre,
    Küldj parancsot, mint a villám,
    Köss nehéz szablyát övedre:
    A tatártól nagy veszélyben
    Forog Moldva, ez a véghely:
    A tatárra veled menjen
    Tízezernyi lófő székely.

    Kél Budáról Laczfi Endre,
    Veszi útját Nagy-Váradnak;
    Kölestermő Kunság földén
    Jó csatlósi áthaladnak;
    Várad kövecses utcáin
    Lovuk acél körme csattog,
    Messzefénylik a sok fegyver,
    Messzedöng a föld alattok.

    Hallja László a templomban
    Körösvíznek partja mellett;
    Visszatér szemébe a fény,
    Kebelébe a lehellet;
    Koporsója kőfedelét
    Nyomja szinte három század:
    Ideje már egy kevéssé
    Szellőztetni a szűk házat.

    Köti kardját tűszöjére
    S fogja a nagy csatabárdot,
    Mellyel egykor napkeleten
    A pogánynak annyit ártott;
    Félrebillent koronáját
    Halántékin igazítja;

    • Éjféltájban lehetett már –
      A vasajtót feltaszítja.

    És megindul, ki a térre;
    És irányát vészi jobbra,
    Hol magasan felsötétlik
    Ércbül öntött lovagszobra;
    Távolról megérzi a mén,
    Tombol, nyerít, úgy köszönti:
    Megrázkódik a nagy ércló
    S érclovagját földre dönti.

    Harci vágytól féke habzik,
    Kapál, nyihog, lángot fúvall;
    László a nyeregbe zörren
    S jelt ad éles sarkantyúval;
    Messze a magas talapról,
    A kőlábról messze szöktet;
    Hegyen-völgyön viszi a ló
    A már rég elköltözöttet.

    Egy ugrás a Kalvária
    És kilenc a Királyhágó;
    Hallja körme csattogását
    A vad székely és a csángó:
    Ám a lovat és lovagját
    Élő ember nem láthatja,
    Csodálatos! – de csodákat
    Szül az Isten akaratja. –

    Három teljes álló napig
    Vívott a pogánnyal Laczfi;
    Nem hiányzott a székely szív,
    De kevés a székely harcfi
    Míg a tatár – több mint polyva,
    Vagy mint a puszták fövénye –
    Sivalkodik, nyilát szórja,
    Besötétül a nap fénye.

    Már a székely alig győzi,
    Már veszélyben a nagy zászló,
    De fölharsog a kiáltás:
    “Uram Isten és Szent László!”
    Mint oroszlán, ví a székely,
    Megszorítva, nem megtörve…
    Most a bércen láthatatlan
    Csattog a nagy ércló körme.

    “Ide, ide jó vitézek!”
    Gyüjti népét Laczfi Endre:
    Hát egyszer csak vad futással
    Bomlik a pogányság rende;
    Nagy tolongásnak miatta
    Szinte már a föld is rendül;
    Sok megállván mint egy bálvány,
    Leragad a félelemtül.

    Sokat elüt gyors futtában
    A repülő kurta csákány;
    Sok ki nem mozdul helyéből
    Maga rab lesz, lova zsákmány.
    Foglyul esett a vezér is
    Atlamos, de gyalázatja
    (Nehéz sebben vére elfoly)
    Életét meg nem válthatja.

    Fel, Budára, Laczfi Endre
    Számos hadifoglyot indít;
    Annyi préda, annyi zászló
    Ritka helyen esik, mint itt.
    Rabkötélen a tatárság
    Félelemtül még mind reszket.
    És vezeklik és ohajtja
    Fölvenni a szent keresztet.

    Hogy elértek Nagy-Váraddá,

    • Vala épen László napja –
      Keresztvízre áll a vad faj,
      Laczfi lévén keresztapja.
      Összegyűl a tenger néző
      Hinni a csodába, melyet
      Egy elaggott, sírba hajlott
      Ősz tatárnak nyelve hirdet:

    “Nem a székely, nem is Laczfi,
    Kit Isten soká megtartson;
    Hanem az a: László! László!
    A győzött le minket harcon:
    A hívásra ő jelent meg,
    Vállal magasb mindeneknél
    Sem azelőtt, sem azóta
    Nem láttuk azt a seregnél.

    Nagy lovon ült a nagy férfi,
    Arca rettentő, felséges;
    Korona volt a fejében
    Sár-aranyból, kővel ékes;
    Jobb kezében, mint a villám
    Forgolódott csatabárdja:
    Nincs halandó, földi gyarló
    Féreg, aki azt bevárja.

    Mert nem volt az földi ember,
    Egy azokból, kik most élnek:
    Feje fölött szűz alakja
    Látszott ékes nőszemélynek;
    Koronája napsugárból,
    Oly tündöklő, oly világos! -“
    Monda a nép: az Szent-László,
    És a Szűz, a Boldogságos.

    S az öreg tatár beszédét,
    Noha kétség nincs felőle;
    Bizonyítá a templomnak
    Egy nem szavajátszó őre:
    Hogy három nap a sirboltban
    Lászlót hiába kereste;
    Negyednapra átizzadva
    Találtatott boldog teste.

    (1853. szept. 19.)


    Címkék:
    Arany János, 1853, legenda, Szent László, hősi

  • Arany János: A hegedű

    Víg legenda

    Krisztus urunk Szent-Péterrel
    Vándorolván gyalogszerrel,
    Magyarhont is útba ejté,
    Az alföldet nem felejté,
    Ha a beszéd nem szófia
    És áll a géográfia,
    Amit ugyan eldönteni
    Szoroska hely az itteni.
    Mondom tehát, mennek vala:
    Elől az Úr, –
    Nehány lépésre szótlanúl
    Követte hű apostola.

    Útközben egy csárdához értek,
    Vendég ivott abban temérdek,
    Azaz hogy mindenféle sok
    Palóc, matyó fuvarosok,
    Jó alkura, még jobb hiszembe’
    Tehert szállítva Debrecenbe,
    Bogárhátú, széles faru
    Szekereik, mint egy falu,
    Oly szanaszét, rendetlenül,
    Hevertek az állás körül;
    Míg a lovak, mint ünnepen,
    Szélt vettek a széles gyepen
    S nem látszanak busúlni rajta,
    Hogy valaki el-, vagy behajtja,
    Vagy eltévednek és soha
    Nem lesznek a matyó lova.
    Ellenben a jókedvű gazdák –
    Ők úgyse’ gondolnak vele:
    Busúljon a ló – arra bizzák –
    Hiszen elég nagy a feje;
    A kancsó kézről-kézre jár,
    Énekelik, hogy: isz – sza már;
    Hallani zajt,
    Hangos kacajt,
    Szidalmat is, épűletest,
    Rohadt beszédekkel vegyest.

    Péternek mindez új dolog,
    

    Szeretné látni, hallani
    Kissé közelről az egészet,
    És, mintha vonná valami,
    A csárda felé sompolyog,
    Gondolva, hogy tán csak benézhet.
    Aminthogy rögtön is bement,
    Urának ellenére, ki
    Szelíd hangon így szólt neki:
    “Ne menj be, Péter!”
    Nem mondja kétszer;
    De, büntetésül, hogy bement,
    Hátára hegedűt teremt.

    S alighogy a küszöbre lép,
    

    Alig fordúl egyet elébb,
    Midőn körötte, mint a méh,
    Felzendül a garázda nép.
    “Huzd rá! huzd rá! kiáltja mind,
    Dolgozván a sok itce, pint;
    Az egyik a borát köti,
    A másik pénzét csörgeti;
    Furfangosabb elmével egy
    A léces kármentőbe megy
    S a fürge csaplárnét kivonja,
    Szintúgy repít belé a kontya,
    És táncra-billegőn a pár
    Elébe áll, nótára vár.
    Péter pedig csak néze szét:
    Mirevaló minde beszéd?
    A hegedű… az oly csodás:
    Nem látja ő, de látja más.
    Hiába szólt, hiába kért,
    Hogy ő a nótához nem ért: –
    Tűzre olaj a kifogás,
    Kopasz mentség, szabadkozás.
    És már nőttön-növő dühök
    Miatt a házpalló dübög;
    Alant a ház pallója, fent a
    Béketürő mester-gerenda;
    Ütés ütésre, botra bot:
    Veszedelmes egy állapot!
    Én nem tudom, de gondolom,
    Hogy abból Péter is kapott.

    Az Idvezítő ezalatt
    

    Szép csöndesen tovább haladt,
    S midőn elérte a tanitvány,
    Feléje fordult, így tanitván:
    “Kiváncsiság bűnnek fele,
    A rossznak már nézése ront;
    Ki szántszándékkal lett bolond,
    Hagyd ott! ne szólj aznap vele;
    Józanság! a szavam, – de részeg
    Ember elől én is kitérek.”

    (1853. ápr. 17.)