https://verskucko.com

Címke: lélek

  • Szabó Magda: Madár

    Azt kérdezed, hogy ki vagyok,
    micsoda kis lélek vagyok,
    ki ablakodon kopogok,
    és mint a gránát, tüzelek,
    és lengek-ingok-libegek,
    és hámba fogom a szelet,
    és hintálom a levelet,
    összekuszálom a leget,
    s azt a suttogó szövetet,
    amit a hajnal tereget,
    min villogás az erezet?
    Vagyok az élő suhanás,
    vagyok az élő zuhanás,
    lengés vagyok, kerengés,
    zengés meg visszamerengés
    arra, amiről azt hazudod,
    azt hazudod, hogy elfeledted,
    ám én megszólalok feletted,
    ám én átsuhanok feletted,
    megvillantom szárnyaimat,
    a selyem kardokat,
    melyek átmetszik az eget
    és hazugságodat,
    és akkor már tudod,
    akkor rögtön tudod,
    hogy az angyal vagyok,
    aki gyerekkorodban
    úgy magadra hagyott.

  • Bella István: Hívogató

    Madaram, madaram,
    hova hullsz, hova szállsz,
    mi ez a magasan
    sólymozó zokogás,

    mi ez a hajnalig
    vetkező vízesés,
    élni se, halni se,
    szakadó szívverés,

    nézem az arcodat,
    s kétkedve kérkedek,
    széthulló arcomat
    tartja-e még kezed?

    Madaram, madaram,
    hova hullsz, hova szállsz,
    mi ez a magasan
    sólymozó zokogás?

    Barnuló, nagy rögök,
    szemem földje helyett,
    lennék kék örömöd,
    szitakötő szemed,

    elmásolnám magam:
    ne legyek barna lomb,
    megmásítnám magam:
    csak nézz rám, hajnalodj!

    Madaram, madaram,
    hova hullsz, hova szállsz,
    mi ez a magasan
    sólymozó zokogás?

    Takard be szememet,
    vakságom bevakold,
    félelem fenyeget,
    véremmel hál a hold.

    Itt vagyok, itt vagyok,
    szálló mezőtüzed.
    Szíthatod, szidhatod,
    kihalok nélküled.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Váci Mihály: Járkáló hegedű

    Szemére gondolok – fényes lesz a szemem.
    Mosolyát idézem – édes lesz a szám.
    Hajára gondolok – fejem körül az este.
    Hangja ha közeleg – kinyílnak a kalickák.
    Merengő tigrisek szemével gyönyörködöm benne.

    Anyám távoli tornyokat szeretett a tanyákon,
    szíve alatt kihordott engem.
    Földön járó harang – vertem magam, hogy szóljak,
    ő ujjait rámtette – zengek, mint a lélek.

    Fa voltam én az erdőn – hegedűvé teremtett.
    Járkáló hegedű – négy lelkem feszül érte.

    Forrás: Lélektől lélekig – Index Fórum

  • Bella István – Szebbnek szültél

    Együtt születhetett szívem
    szíveddel, ezért vagy ilyen,

    mint én, mert ugyanaz a fa
    ágán sarjadtunk valaha.

    Ugyanaz, ugyanaz a vér
    vert arcodért, vert arcomért.

    Ugyanaz, ugyanaz a tej
    delelt melleden, mellemen,

    s az a kéz, ugyanaz a jobb
    etetett meg és mosdatott.

    Hát milyen álnokság, mi volt,
    mi tőled így elpusztított?!

    Mit vétett, mit vétkezhetett
    szívem, hogy így száműzetett

    tőled, hogy csak találgatom,
    ki vagy, honnan vagy rokonom.

    A hang, a hangod ismerős,
    itt volt a torkomban előbb,

    s ahogy beszélsz, a haj, a szem
    – jaj istenem, jaj istenem,

    madár, csak madár szólhat így,
    mikor hullatja tollait. –

    S ahogy lépteid hallani,
    bennem lépdelt így valaki.

    De rád néz és fölujjong kezem:
    Te vagy kezem! Te vagy kezem!

    Rád néz és fölujjong a szám:
    Arcod hazám. Szemed hazám,

    és minden szerv: külön, külön
    beszél, beszél: öröm, üröm

    fagy, kín, elkezd kiáltani:
    Magad magamnak vallani.

    Hallgasd csak, milyen hangzavar,
    gyöngyzörej, jéghang, csodajajj.

    Hajnal bánata, születés,
    gyöngyvirág-verítékezés.

    És mind szólal, és mind beszél,
    a sírás, a csukló nevetés.

    Tenned kéne már valamit,
    el kéne halkulni kicsit,

    halkulni, arcvonásnyira,
    csupáncsak dobbanásnyira,

    csak te halld, csak te értheted:
    éltem és csak most éledek.

    Hát szólj rám: ne mondja ki szám:
    Szebbnek szültél, mint az anyám!

    Forrás: Szívzuhogás

  • Weöres Sándor – Canzone

    feleségemnek

    Még nem tudom, hogy mennyi vagy nekem,
    ó, hallgat még felőled benn a lélek,
    mely fátylat von köréd, szerelmesem,
    s még nem tudom, hogy néked mennyit érek,
    jósorsodat hozom, vagy tán halálom,
    arany s gyémánt díszét, még nem tudom:
    új, mézes fájdalom
    indái közt nehéz utat találnom.

    Csak azt tudom, hogy társra sose várt
    az én szívem, s lettél egyszerre társa,
    elvéve tőle életet s halált,
    hogy visszaadd másféle ragyogásra;
    hol bennem erdő volt: dúvad- s madár-had
    hazátlan csörtet villámtűz elől;
    és kunyhóm összedől,
    ha benne otthonod meg nem találtad.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Szabó Lőrinc: Valami örök

    Valami örök tovasuhogás,
    valami csöndbe, puha végtelenbe,
    valami tegnap, mely mintha ma lenne,
    valami vízalatti ragyogás,
    valami messze, panasznéma gyász,
    valami jaj, melynek már nincs keserve,
    valami vágy s a vágy tilalma benne,
    valami könnyű, szellőhalk varázs,
    valami, ami nem is valami,
    valami még kevesebb, az, ami
    valami tűntén kezd csak sejleni,
    valami lassú, árnyhűs rejtelem,
    valami, ami újul szüntelen,
    valami gyors, lőtt seb a szívemen.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Képzelt párbeszéd

    Szóltál? – Nem. – De hisz most is szólsz! – Szívedben
    sirdogálok. – Ott vagy hát? – Te tudod.
    – Ott vagy, de titok, hogy mi. – Az vagyok,
    aminek gondolsz. – Többnek lehetetlen,
    mégis csak árny vagy. – Tavaly szeretetlen
    hittél éppilyen árnynak. – Óh, azok
    más halál voltak, azok a napok,
    haragos hetek, órák! – Mindaketten
    romboltuk egymást. – Én, én, tégedet!
    – S téged én. – Drágám, te, Kiszenvedett,
    te engem csak magaddal: odalett
    veled minden örömöm. – Tudom, érzem,
    siratlak is már, túlvilági férjem!
    – Sírj, sírj, szívem, kísértet-feleségem!

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Felejteni?

    Idegeidben azt a lobbanást,
    tudod, melyiket, a villámcsapást,
    amely megolvasztott, megvakított
    s egy percre csillagokig tágított
    s az utat közben, mely lángként sodort
    és mind a jót, ami előtte volt
    s az utózengést, mely oly lankatag
    zsongatta még ájult tagjaidat,
    mondd, a zuhogó, görcsoldó varázst,
    testedben azt az édes robbanást,
    azt a legfőbb, közös pillanatot,
    melynek nevet még semmi sem adott,
    hacsaknem vallás, s amelyben velem
    együtt haltál-születtél, gyermekem,
    mondd, de csak úgy mondd, hogy ne mondd ki, mit,
    mondd, édes, azt a percet, s társait
    (ne is szólj, elég ajkad mosolya) –
    el tudnád felejteni valaha?

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Semmiért Egészen

    Hogy rettenetes, elhiszem,
     de így igaz.
    Ha szeretsz, életed legyen
    öngyilkosság, vagy majdnem az.
    Mit bánom én, hogy a modernek
    vagy a törvény mit követelnek;
    bent maga ura, aki rab
     volt odakint,
    és nem tudok örülni, csak
    a magam törvénye szerint.

    Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
     még nem szeretsz.
    Míg cserébe a magadénak
    szeretnél, teher is lehetsz.
    Alku, ha szent is, alku; nékem
    más kell már: Semmiért Egészen!
    Két önzés titkos párbaja
     minden egyéb;
    én többet kérek: azt, hogy a
    sorsomnak alkatrésze légy.

    Félek mindenkitől, beteg
     s fáradt vagyok;
    kívánlak így is, meglehet,
    de a hitem rég elhagyott.
    Hogy minden irtózó gyanakvást
    elcsitíthass, már nem tudok mást:
    Mutasd meg a teljes alázat
     és áldozat
    örömét és hogy a világnak
    kedvemért ellentéte vagy.

    Mert míg kell csak egy árva perc,
     külön, neked,
    míg magadra gondolni mersz,
    míg sajnálod az életed,
    míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
    halott és akarattalan:
    addig nem vagy a többieknél
     se jobb, se több,
    addig idegen is lehetnél,
    addig énhozzám nincs közöd.

    Kit törvény véd, felebarátnak
     még jó lehet;
    törvényen kívül, mint az állat,
    olyan légy, hogy szeresselek.
    Mint lámpa, ha lecsavarom,
    ne élj, mikor nem akarom;
    ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
     börtönt ne lásd;
    és én majd elvégzem magamban,
    hogy zsarnokságom megbocsásd.

    Forrás: DIA

  • Váci Mihály: Százezer út

    Én mindig másként gondolom,
    amit elém kínál a lét.
    Ha rád nézek is – álmodom
    egy velünk történő mesét.

    Ha azt mondanám: – Jó, igen.
    Ne vedd komolyan, el ne hidd:
    másodpercenként a szívem
    igent biccent és nemet int.

    Mert én magam is szüntelen
    más vagyok, mint aki vagyok,
    – sem az, akinek képzelem,
    sem az, ami én akarok

    maradni, lenni: egyre más,
    és mire elfognám, megint
    új arc, szédület, kusza láz,
    arcom rám soha nem tekint.

    Bármely tükörben nézzem is:
    – Megvagy! Idenézz! – sír, nevet,
    de máris más, ahogy a víz
    ragyogtat minden új eget.

    Míg alszom tán ébren vagyok,
    s ébren meg mélyen álmodom.
    Hiszed – ölelsz, mint hű rabod,
    s szíved tán épp elárulom,

    és ha ellened vétkezem,
    akkor hű sírásom keres,
    s míg téged simít két kezem,
    talán haragtól kék eres.

    Mikor hozzád szegez a kín,
    talán máshol feltámadok,
    s ha hívnak csavargásaim,
    mindig feléd vándorolok.

    Rád nézek: – s hol vagy, nem tudom.
    S bármit nézzek, az mind te vagy.
    Elhagylak százezer úton,
    hogy megleljem kapuidat.

    És mindig másra vágyom,
    mint amit szívből akarok.
    Szomorún érzem fájón,
    azt, ha boldog vagyok,

    mikor a legforróbban élek,
    legjobban gyilkolom magam,
    s a legéltetőbb szenvedélyek
    átölelnek halálosan.

    Mert nincs határa semminek,
    a van, nincs fojtva ölelik
    egymást; ha dobban a szíved,
    mindig meg is hal egy kicsit.

    A van, a nincs két végű hinta,
    és lengő hinta minden itt:
    – ez mélybe dönt, szállni tanítva,
    az zuhantat, míg felröpít.

    Ha öröm hív – már vár a kín,
    – a hinta egyre fel-le száll,
    ha égben vagy, lenn pokol int,
    s ha mélyben – fentről fénysugár.

    Ne kérj válaszokat, szívem.
    Az igazságból is csak azt
    tudom csupán, hogy elhiszem,
    de nem azt tudom, hogy igaz.

    Már másképp hiszem a világot
    s régóta másképpen tudom.
    De nem igaz, jó egy se – látod,
    hát hagyd – majd újra álmodom.