A szürke égen szürke fellegek,
szürke ágakon szürke verebek,
egyetlen fényes tollú kis madár
meredeken a szürke égre száll.
Elképzelhető az, hogy te lehetsz,
kit fölrepít a szárnyas szeretet.
Forrás: —
A szürke égen szürke fellegek,
szürke ágakon szürke verebek,
egyetlen fényes tollú kis madár
meredeken a szürke égre száll.
Elképzelhető az, hogy te lehetsz,
kit fölrepít a szárnyas szeretet.
Forrás: —
Sok súlyos álom háborít gyakorta,
amilyen álma senkinek se volt,
és lelkem mint az óriás retorta,
amelyben egykor Isten főztje forrt,
midőn a világ tésztáját sodorta
remekké gyúrva a sötét gomolyt,
hogy bár nem édes, ékes lett e torta,
s díszíti felül a nap és a hold.
Így lelkem új világok vegyedénye,
de zárt edény és szája, csőre nincs;
az én szobámnak nem nyílik redőnye,
az én kincsem elásott, néma kincs,
az én álmom felejtett, régi álom:
saját szívemnek kulcsát nem találom.
Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei
A téjszín léget elkeverte
fekete borával az éj:
lelkem ma, vágyak büszke lelke,
megúnt szavakkal ne beszélj,
húnyd be az ajkad, nyisd ki szárnyad,
szabad szemeddel szerte nézz:
ma messze szállnod
nem nehéz.
Mámorosan az éj borától
szárnycsattogás legyen dalod:
ki éjt iszik, a kéjre bátor,
tenéked ez volt italod.
Sokáig ittad, részegülhetsz,
azért vagy mostan oly szabad:
repülhetsz
magad.
Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei
Vak voltam – látom a szemed
Süket voltam – hallom a hangod
Néma voltam – gügyögni kezdek,
Légy csendben, hallod?
Hallod? Torkomba zümmög
Elnyújtott, furcsa, vádoló panasz:
De messze, messze, de régi, de mély –
Hogy sír! Mi az?
Asszonyt igéző férfi búg,
Vagy ölbekúszó, gyönge gyermek?
Anyám, nem jó volt. Szülj meg újra.
Rossz voltam. Verj meg.
Forrás: magyar-versek.hu
Köd borong; száll a daru
zúgva fenn az égen;
száll s meleg hazát keres
déli messzeségen;
néki ott virít a hon,
hol nincs tél az ormokon.
Sárga a virágbokor,
a lomb hervadandó;
a mit látsz, oh föld fia,
hamvatag, mulandó.
Gyarló létből a kebel
jobb hazába esdekel.
Szív, beteg szív, itt az ősz;
lombjaid lehulltak,
s többé földileg neked
ők ki nem virúlnak;
de ne szálljon bú reád:
lelsz te is majd más hazát.
Forrás: magyar-versek.hu
Tavaszodik már az idő,
beköszönt a napsugár.
Lelkem édes gondolatja
fönt, a felleg-honba’ jár.
Nem tudom, de olyan édes
még a bánat is nekem,
kék egével, napsugárral
a tavasz ha megjelen.
Kedves ábránd langy fuvalma
vonul át a lelkemen.
Szép világ van, azt regéli,
messze, túl a tengeren.
S hallgatom, bár ismerem jól,
milyen az a szebb haza.
Halkan intek: Voltam én már,
voltam én ott valaha!
Az a súgár, az az illat
nem idegen énnekem;
ha sivár az élet útja:
gyönyörűnek képzelem!
Forrás: magyar-versek.hu
Szélhárfa a költő keble, ha
némán, magába zárva áll,
sok szép daleszme szunnyadozva,
mint a virág bimbója vár.
S ha illatos szél lenge csókja
hoz rája rózsalevelet,
megcsendül ím a hárfa hangja
és zeng édes lágy éneket.
Ha jő az ősz fagyos szelével
és sárga lombot hord legott,
gyászos rokonság érzetében
a hárfa húr is felzokog.
De hogyha Istennek haragja
viharzik a szent hon felett,
mi hárfa volt, most vész harangja,
és felsikolt és megreped.
Forrás: magyar-versek.hu
A szoba csöndes és meleg.
Homályosak a szegletek,
egyetlen körte ég…
Van csöndem, van. És van szobám.
S egy kis meleg is jut reám
e földi körbe még…
Fehér papír az asztalon:
be sokszor ott maraszt dalom,
igen, a dal, a dal…
A dal: szívemből csobbanó
és éltető és altató,
sötét-édes ital…
Más részegítőm nincs sehol!
Már rég tilos az alkohol
s a boldogság, bizony…
Ha az éjszaka rámköszön,
a dalt könnyemmel öntözöm
s kortyonkint azt iszom…
Forrás: magyar-versek.hu
Itt van az alkony, jó takaró,
a hegyek ormán lilul a hó,
itt van az alkony, csittul a zaj:
elhallgat a fény és fölvillan a dal.
Villanj csodavillany, villanj csodanóta,
ki fájsz a szívemben ki tudja mióta?
Mióta daloltam, amióta lettem:
mert fájni születtem, ki dalra születtem,
s még messzire zenghetsz majd mostoha dal,
megéri, megéri, aki fiatal.
A nappal, a lárma űzött a magányba,
hol senkise hallott, a puszta homályba:
most itt van az alkony, most jer elő,
mint éji merénylő, titkos szerető:
mert kedves az alkony annak, aki lázad,
és kedves az alkony annak, ki szeret:
elhagyni ilyenkor, kicsábul, a házat
s nem tűrni az égnél lentebb födelet.
Az ég is ilyenkor kitakarózik
és emberi szemnek kirakja a kincsét;
a lélek az égbe fölakarózik,
mozgatja a szárnyát és rázza bilincsét:
Dal, éji merénylő, titkos szerető,
dal, mostoha lélek, most jer elő:
másnak csupa fátyol, neked csupa látás,
itt van az alkonyat, itt van az áldás.
Forrás: Magyar Kurír