Kacagni nehéz, sírni könnyebb:
Mikor én nagyokat kacagok,
Dermedten menekülnek
Szívembe vissza a könnyek.
Víz-könnyekkel gyászolnak mások,
Az én könnyeim már szárazok,
Bolond és furcsa könnyek:
Vad, nyugtalan kacagások.
Úgy cseng, mint egy babonás emlék,
Riadozón, ez a kacagás,
Mintha valami ősi,
Nagy átoknak felelgetnék.
Forrás: Lélektől lélekig – Ady Endre versei
Nyugalmas, tiszta szemmel nézni mindig
A háborgó és mulandó világot,
Az örök törvényt betartani sírig,
Spinóza, ez volt a te hivatásod.
Boldog bölcs, kinek állandó szerelme
A gondolat, kiben ott él az Isten,
Téged nem rendített jó, bal szerencse,
Te tudtad, hogy a vándorutad itt lenn
Örök körökbe tart és mint a gyémánt
A porban, egyszer fölragyog a lélek
És kiszabadul majd a gondolat.
Boldog bölcs, eltűnődve nézek én rád,
Ki úgy díszítéd föl magányodat,
Hogy gazdagabb volt, mint ott künn az élet.
Forrás: Lélektől lélekig
Közöttünk járnak – jól ismerheted –
büszkén, fennkölten, mint az istenek,
kikkel különben gyakran értekeznek;
téged, köszönd meg, hogyha észrevesznek.
De ezt nekik meg kell bocsátanod,
mást szomjaznak, a fényontó napot;
szemük kibírja nem káprázva, bátran –
és lenn csúszkálnak itt a föld porában.
S közöttünk járnak – hátha ismered? –
szelíd, csöndben merengő emberek.
Lehajtott fejjel, búsan, szenvedőn
a porba néznek önfeledt-merőn.
A hangjuk halk, a léptük ingatag,
megannyi félszeg, álmodó alak,
szemük csak rejtve, néha-néha lobban –
s ott jár a lelkük fenn a csillagokban.
Forrás: Lélektől lélekig
Igen, és egyszer meghalok
és nem leszek, csak puszta név,
vagy az se, falevélvacok
résekből egy szín visszanéz,
nem lát meg ember, se madár,
te sem, pedig: súgom “vagyok”,
elég a lombbal, mielőtt
szólhatnék… Fű, hamu dadog.
Simítsd meg majd a levegőt
testeddel, s tudd, hogy az vagyok.
Forrás: Lélektől lélekig
Arcra borulva fekszem éjszakánként,
mint a tarkónlőtt szökevény.
Vallatom a beszűrődő sivár fényt,
kinek, mikor és mit vétettem én?!
Mért hagytatok magamra elesetten;
mi szakította meg az áramot,
hogy lelketlen heverjen itt a testem,
és azt se tudjam már, miért vagyok?!
Ha hívnátok, fölkelhetnék talán még,
ha szólnátok, válaszolnék talán.
De ti szétmetszitek halálraszánt szép
szemem a közöny műtőasztalán.
És kihullanak belőle a képek:
kövek és fák és nők és madarak.
És vaksötét fal tornyosul az égnek,
s vérem sarában alvad meg a nap.
1974
Forrás: garaigabor.wrm.hu
Fent a hegyen már hó fehérlik;
idelenn tompa szürkeség.
Önmagát vallatja a lélek:
mérgekkel ölnek – élsz-e még?
Feledni a feledhetetlent
megtanít-e a kábulat?
Saját mélységedbe temetnek,
akár a kiapadt kutat.
És lényeged helyett marad csak
a létezésnek látszata:
kezed, lábad s zengő szavadnak
kopár visszhangja tér haza.
1974
Forrás: garaigabor.wrm.hu
Lelkem spanyol királylány, csillog nehéz ruhája,
s vén várában királyi magánya úgy ragyog
a nagy, bús tükrök mélyén, akár egy elhagyott
öböl vizén visszfénylik az ottfelejtett gálya.
Karszéke lába mellett, elnyúlva, lomha-szépen
skót agarak hevernek, szemükben méla tűz,
s ha olykor int az úrnő, a két eb vadat űz,
szimbólum-vadakat Vágy s Álom erdejében.
Kedvenc apródja is van; ennek a neve: Nemrég,
úrnőjének fölolvas, zsongító verset, halkan,
s ő, tulipán kezében, így várja, mozdulatlan,
hogy a szók titkos lelkük lelkében kileheljék.
S körűl királyi parkja pompázik és tenyészik,
márványok és medencék s korlát, oszlopsoros,
s lelke a csodarejtő távlatoktól boros,
míg tekintete búsan látkörén elenyészik.
Így él, lemondva, csöndben: nem riad hangos szóra,
jól tudja: ez fátum, mért volna hát a harc?
Csak néha vet hullámot, ős, bús gúnnyal az arc,
ha szánalom fuvall rá, mint lassú szél a tóra…
Így él, lemondva, csöndben: és immár nem zokog,
csak néha még busabb, álmában, hogyha látha,
örök hazugság-szirten hogy hullt szét Armadája
s reményei, miket temetnek mély habok.
Csak súlyos bíború estén sóhajt, ha nézi
a fal kopott aranyján némely Van Dyck-i arckép
ó pompáját: keskeny kezet, halovány arcélt,
mely mély bársonyban búsong s trónok álmát idézi.
Aranyos, régi bűv-kép így néha gyásza kínját
szétszórja, s bánata gyors víziókba csap:
dús sugárkéve éri – dicsőség? vagy a nap? –,
s fölgyújtja lelke mélyén a gőg minden rubinját.
De rögtön, szomorún, mosollyal hűti lázát,
s rettegve a tömeg vasas, komor zaját,
távolról hallja csak, mint tenger moraját,
s búsabb lesz ajka zárja, melyet titkára rázárt.
Szeme sápadt vize nem rezzen soha már,
itt a Holt Városok fátylas nemtője űl,
s át nesztelen ajtókon s termein egyedűl,
titkos szók bús révültje, halkan suhanva jár.
Hiú szökőkút szökken s hull, vízesésre válva,
s ő, tulipán kezében, ablaknál áll s ragyog
a Múlt tükrei mélyén, akár egy elhagyott
öböl vizén visszfénylik az ottfelejtett gálya…
Lelkem spanyol királylány, csillog nehéz ruhája…
(Tóth Árpád fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Ki a Betűk veszélyes menetét
vezeted e labirint papiron, hol
se jel, se korlát s régi nevedet már
restelled ihlető Véletlen ingyen
hatalmad nemcsak ajkunkat s az írók
ujját dajkálja: minden mozdulat
anyja vagy és cinkos sugója e
föld forgó-színén. Te diktálod azt a
lihegtető, rosszvégű és kegyetlen
regényt is, melynek címe »Élet«. Áldott
vagy siratott sugalmad söpri el
vagy hozza helyre mit a siket Ész
homlokunk padlásszobájában ülve
értetlenül kitervelt. Belzebub
és Ráfael! ki Tóbiás gyanánt
fogsz kézen, hogy a Mélység szája-szélén
vakok legyünk; vagy bokros őrület
paripáján röpítesz ismeretlen
élet-tájakra. Engem is milyen
tájakra vittél, mily sohase-vélt
szökéseket büvöltél inaimba,
mily lengésekre lökted rest karom,
hogy magamnak látvány és csoda lett
amint nehéz zászlókat gyenge ujjal
vagy a váratlan kedves társ kezét
hirtelen megszorítva, életet
s jövőt pecsételt. És kiállitottál
világ elé, magasba, s ajkaimra
oly szókat adtál, hogy álmodva sem
mondtam volna ki nélküled. S ma itthagysz
ébredve és vénen és meredélyek
fölött, s én nem is tudom, mit kívánjak,
amint susogó hangod távolodni
s halkulni érzem: azt-e hogy maradj még,
maradj velem – vagy menj, veszélyes angyal,
menj, hadd pihenjek, itt az este már!
Ne kergess, hadd csavarjam újra sértett
lelkem köré a puha nyugalom
óvó kendőit. Minden mozdulat
ledobja egy fátylunkat, mind leleplez
új meg új pőreséggel. Engem is
addig sarkantyúztál, gonosz, hogy egyre
meztelenebbül állok itt – de ez
nem a boldog bujaság diadalmas
meztelensége már, hanem a gyertyás
korbácsos üngös penitencia
szégyenkező és fájó hősisége.
Forrás: Lélektől lélekig
Fájó, nehéz az olyan szerelem,
amit nemcsak a nyers élvezet éltet:
melynek kevés, ha a test meztelen,
s fogasra dobva kinn marad a lélek.
Érzékeink, sorsunk s az értelem
vívtak, ölelkeztek, húsunkba téptek,
bőrünk, agyunk, tudatunk részegen
habzsolva, tervezte is azt, mit érzett.
Szerelme, sorsa volt egy nemzedéknek
a láz – a harc, rajongás, fegyelem,
s egymást örökké felcserélve égtek
a cél, gyönyör: a csók, történelem,
Forrás: (a forrást a saját példányod szerint)
A fény homályt, az árnyak mélye fényt szül,
szorong a száj, remegve egyre szédül,
mint szélhimbálta, imbolygó virágban
a léha szív, és mintha súlyos áram
érintené, alél a test, s a szem már
a drága szempár csak mereng a csöndben,
mint ismeretlen tengerfenéknek alján
két gyöngyszem.
Két árva gyöngy, amely csodál s csodás,
míg oldja-bontja zászlóját a láz,
hogy mint a szél, a szálló angyalok,
sehol se, mégis mindenütt vagyok,
hogy szinte már szeráfi lendülettel
csak szárnyalok, mint száll az illó ihlet,
mint angyalok, kik parttalan terekben
keringnek.
S már nem lehetne könnyed metszeten
se lágyabb, mint most lágy a szám s kezem,
az idegekben érlődő halál
árnyalja kezem tartását s a szám.
S oly lágy az ív is, mellyel mélyre hajtom
ájult fejem, s hagyom, hogy égi láz
égessen át, hogy csontomig lehasson
a varázs.
A drága, drága révülés, amelyben
mi fájt és mart és sajgott, elfelejtem,
hogy társtalan, hogy csupa seb vagyok,
mint csillagok közt hulló csillagok!
Csak mély verése ér most, mint a tenger,
a mély örömnek, nincs szívemben jajszó,
ha sírok is, mint sír a tengerekkel
a kagyló.
Csak zümmögöm nevednek halk zenéjét,
és máris részeg tőled minden érzék,
kit oly hiába, nyugtalan kerestem,
hozzám találsz az áldott szédületben,
hogy többé semmi – ugy-e – nem szakít szét?
mint rím a rímbe lelkünk úgy hatol
egymásba, egymásnak felelve, mint két
tiszta sor!
Forrás: Meglepetesvers.hu
