A véghetetlen kék tükör
Komoly-nyugodtan tündököl.
Lelkem, a régi nyugtalan,
Rejtelmes arca tiszta kékén
Végigsuhan simulva, békén,
Határtalan, határtalan.
Nem állja röptét semmi gát,
Kibontja könnyű fény-magát.
Ezüst habokon búg elém
A végtelenség szűz zenéje,
S én szállok boldogan feléje
Az alkony szárnyas szekerén.
Nincs már nyugat és nincs kelet:
Határtalan vizek felett
Suhan a súlytalan fogat.
S miknek csak vágya játszik vélem:
Egy pillantás alatt elérem
A messze horizontokat.
Egy lebbenés és ott vagyok
Ahol a honni csillagok
Suttognak meghitten velem,
S lelkem elé szivárványozzák
Édeseim szerelmes arcát,
Akácvirágos estelen.
Tovább, tovább. És mély, komoly
Alattam a hullámmosoly,
Alul az örvény búg, dagad.
Aratásom delére látok:
Férfiakat, sok hű barátot,
Verejtékes szép harcokat.
Tovább, tovább. Új kép remeg,
Köröskörül csillagszemek,
Örök-mécs-lángok gyúlanak.
Titkos zsolozsmák hangja reszket
S egy óriás fehér keresztet
Imádnak rejtett sugarak.
És fönn és lenn kigyullad a
Csillagzsolozsmás éjszaka,
S a boldog mélyből feldereng
Nagy kórusa a tengermélynek:
A titokzatos szféra-ének,
A véghetetlen tiszta csend.
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
