Az egerészölyv semmit ön-szemére nem vet.
Nem bántja bűntudat a sivatag párducát.
A piranha nem kétli, jót cselekedett-e.
A csörgőkígyó simán elfogadja magát.
Önkritikus sakál nem létezik.
A sáska, alligátor, trichina és bögöly
úgy él, ahogy él, és örül neki.
A bálna szíve száz kiló, ám
egyébként könnyű, akár a pehely.
Semmi sem állatibb
a Nap harmadik bolygóján, mint a tiszta lelkiismeret
Forrás: Lélektől lélekig
Van lelkünk, van.
Ám egyikünknek sincs folyton-folyvást
és mindig.
Nap nap után,
esztendő esztendőre is
eltelhet nélküle.
Olykor csak a gyermekkor
félelmeiben, rajongásában
telepszik meg egy időre.
Olykor csak a felismerésben,
hogy megöregedtünk.
Csak elvétve segédkezik
olyan keserves tennivalóknál,
mint bútorokat tologatni,
bőröndöket cipelni vagy
órákig gyalogolni egy szűk cipőben.
Űrlapok kitöltésekor
vagy húsdarálás idején
rendszerint szabadnapos.
Ezer beszélgetésünkből
egyben ha részt vesz,
és még ez sem törvényszerű,
hiszen többre tartja a csendet.
Ha testünk szaggatni kezd és kínozni,
lopva távozik a szolgálatból.
Válogatós fajta:
nem szívesen lát minket tömegben,
a fölényért vívott harcunktól és
zavaros ügyeinktől a hideg kirázza.
Az öröm s a bánat előtte
nem két külön érzés.
Csupán ha egybekapcsolódnak,
lesz jelenvalóvá számunkra.
Bátran számíthatunk rá,
ha végképp elbizonytalanodtunk,
és mindent tudni akarunk.
Az anyagi világ tárgyai közül
az ingaóra a kedvence és
a tükör, mely akkor is szorgoskodik,
ha senki felé nem pillant.
Honnan toppan elő s faképnél
mikor hagy ismét, nem árulja el –
ám hogy megkérdezzük, feltétlen elvárja.
Úgy fest tehát, hogy egyfelől
szükségünk van rá,
de valami okból neki is
szüksége lehet ránk.
Forrás: Lélektől lélekig
Vége lesz a szerelmünknek,
majd eltelik száz, kétszáz
év, és együtt leszünk újból:
két vidám komédiás,
a közönség két kegyeltje
eljátssza a szerepünket.
Kis bohózat, néhány kuplé,
kevés tánc, sok nevetés,
találó társadalomrajz
s lelkes taps.
Kacagtató leszel szörnyen:
a színpad féltékeny hőse,
fura nyakkendőddel.
És én: szegény, buta lány,
fejem, szívem, koronám;
szívem, bútól hasadó,
s koronám, a lehulló.
Találkozunk s elválunk majd,
és a nézők jól mulatnak:
köztünk hét hegy, hét folyó,
soha többé nem láthatlak.
S mintha nem lenne elég
sok valódi szenvedésünk:
megtetézzük gyilkos szóval.
Azután meghajolunk:
itt a vége, fuss el véle.
A nézők a kacagástól
könnyes szemmel hazatérnek.
S aztán szépen tovább élnek,
hámba fogják a szerelmet,
kézből etetik a tigrist.
Mi pedig – két ilyen-olyan,
a fejünkön csörgős sipka:
csak csörgését lessük folyton
áhítattal.
Forrás: Lélektől lélekig
(Zsille Gábor fordítása)
Mindenetektől megfosztottak: patyolat ruhátoktól,
Szárnyatoktól, még létetektől is.
Mégis hiszek bennetek,
Égi hírnökök.
Arrafelé, hol visszájára fordul a világ,
Hol csillagok s állatok vastag kelméje szövődik,
Kószáltok ti, s lesitek: minden öltés a helyén van-e.
Időtök szűkre szabott közöttünk:
Egy-egy reggeli órán, ha derült az égbolt,
Egy madár százszor is ismételt dalában,
Vagy az almaillatban napnyugtakor,
Ha a fény varázslatosra festi a gyümölcsöst.
Úgy mondják, valaki csak kiötlött benneteket,
Ám ez számomra vajmi kevéssé meggyőző,
Hisz az emberek csak magukat szeretik kigondolni.
Hangotok – igen, ez döntő bizonyíték,
Hisz ily hangjuk csakis tündöklő lényeknek lehet,
Kiknek szárnyuk van (miért is ne lehetne?)
És súlytalan lebegnek, cikázó fényekkel övezve.
Álmomban számtalanszor hallottam ezt a hangot,
S ami a legfurcsább, érteni véltem
A szférák nyelvén súgott kérést vagy parancsot:
tüstént virrad
egy újabb nap
tedd meg, mi tőled telik
Forrás: Lélektől lélekig
Ismét elvesztegettem egy napot,
lepergett “boldogan” –
tovaúszott mint a bárka, mely
nem vetette ki hálóját,
nem vett irányt,
nem figyelt csendben,
haladt, mintha csőrével az eget hasította volna.
Ültem magamba gabalyodva
elégedetten
a holnapba sikló kék csúszással
a szelekkel, mert nem fújnak,
a hullámokkal, mert elmerültek mint fatönkök a szelíd felszín alatt
a vörös naplemente nyaldosta csenddel.
Magam mellett voltam
és csak tudat alatt féltem
valaki hívásától, a vízből
felém nyújtott kezektől.
Ujjal a fülben, süketen töltött nap volt,
lezárt szemhéjakkal.
Magamba temetett nap.
Forrás: Lélektől lélekig
Siessünk szeretni az embereket oly gyorsan mennek el
cipő marad utánuk meg süket telefon
csak ami nem fontos cammog mint a tehén
az igazán fontos hirtelen történik
utána a csend normális szóval elviselhetetlen
mint a tisztaság mely egyszerűen a kétségbeesésből születik
mikor gondolunk valakire nélküle maradván
Ne légy nyugodt hogy van időd mert bizonytalan a bizonyosság
érzékenységünket elveszi mint minden szerencse
együtt járnak mint a pátosz és a humor
mint két szenvedély mely egynél mindig gyengébb
oly hamar mennek el mint a júliusban elhallgató sárgarigó
mint egy esetlen hang ügyetlen meghajlás
becsukják szemüket hogy lássanak igazán
nagyobb kockázat megszületni mint meghalni
mert mindig túl keveset és túl későn szeretünk
Ne írd ezt gyakran írd meg egyszer s mindenkorra
szelíd leszel akkor akár a delfin és erős
Siessünk szeretni az embereket oly gyorsan mennek el
akik meg nem mennek el sem térnek mindig vissza
és a szerelemről sem tudni soha
hogy az első az utolsó vagy hogy az utolsó az első
(Sajgó Szabolcs fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
