https://verskucko.com

Címke: lengyel

  • Wisława Szymborska: Beszélgetés a kővel

    Kopogtatok a kő ajtaján.
    Én vagyok az, eressz be.
    Be akarok bensődbe lépni,
    és körülnézni ott,
    belélegezni téged.

    • Menj innen – szól a kő.
    • Zárva vagyok, nincsen rés rajtam.
      Ha darabokra törnek is,
      zárva leszünk, nem lesz rés rajtunk.
      Homokká morzsolódva sem
      eresztünk be senkit.

    Kopogtatok a kő ajtaján.

    • Én vagyok az, eressz be.
      Csupán kíváncsiság vezet:
      egyetlen esélye az élet.
      Be akarom járni palotádat,
      majd a levél s a vízcsepp bensejét.
      Nincs sok időm e feladatra.
      Halandóságom indítson meg téged.
    • Kőből vagyok – szól a kő -,
      arra hivattam, hogy komoly maradjak.
      Menj innen.
      Nincs nevető-izmom.

    Kopogtatok a kő ajtaján.

    • Én vagyok az, eressz be.
      Tudom: nagy, üres termek tátonganak benned,
      sosem látottak, hasztalanul szépek,
      senkinek léptét soha nem visszhangzók.
      Valld be, magad se tudsz róluk sokat.
    • Üres, nagy termek – szól a kő -,
      de nincs bennük számodra hely.
      Meglehet: szépek, de a te szegényes
      érzékeid föl nem érik.
      Megismerhetsz, de meg sosem tapasztalsz.
      Egész külsőmmel feléd fordulok,
      egész bensőmmel elfordulok tőled.

    Kopogtatok a kő ajtaján.

    • Én vagyok az, eressz be.
      Nem keresek benned örök otthont.
      Nem vagyok boldogtalan.
      Nem vagyok hontalan.
      Világom méltó rá, hogy visszatérjek.
      Üres kézzel lépek be, és jövök ki tőled:
      s bizonyítékul, hogy csakugyan benn voltam,
      nem mutatok fel mást, csak szavakat,
      melyeknek nem hisz senki.
    • Nem léphetsz be – szól a kő.
    • A részvétel érzéke nincs meg benned.
      Egyetlen más érzékszerv sem pótolhatja ezt,
      még a mindent-látásig kiélesült tekintet
      sem segít rajtad, ha híjával vagy ennek.
      Nem léphetsz be: alig dereng benned ez az érzék,
      fejletlen csíra, csak elképzelés.

    Kopogtatok a kő ajtaján.

    • Én vagyok az, eressz be.
      Nem várhatok kétezer századig,
      hogy hajlékodba lépjek.
    • Ha nekem nem hiszel – szól a kő -,
      fordulj a levélhez, azt mondja, amit én.
      A vízcsepphez, azt mondja, amit a levél.
      Végezetül kérdezd meg saját hajad szálát.
      Nevetés feszül bennem, óriás nevetés,
      bennem, a nevetésre képtelenben.

    Kopogtatok a kő ajtaján.

    • Én vagyok az, eressz be.
    • Nincs ajtóm – szól a kő.

    (Kerényi Grácia fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wisława Szymborska: Lót asszonya

    Állítólag kíváncsiságból néztem hátra.
    De más is lehetett az oka, nem csupán kíváncsiság.
    Fájt a szívem az ezüsttálamért, miatta néztem hátra.
    Véletlenül, amikor szandálom szíját megkötöttem.
    Hogy ne a férjem, Lót igazságos
    tarkóját nézzem folyton.
    Mert hirtelen úgy éreztem, biztos: ha meghalnék, ő meg sem állna.
    Az alázatosak engedetlensége késztetett rá.
    Figyeltem, üldözőink jönnek-e.
    A csend miatt: reméltem, hátha meggondolta magát az Isten.
    Két leányunk már eltűnt a domb mögött.
    Megéreztem az öregségemet. Az eltávolodást.
    A vándorlás hívságát. Elálmosodtam.
    Batyumat letettem a földre, akkor néztem hátra.
    Féltem, hova léphetnék: azért néztem hátra.
    Ösvényemen kígyók tűntek föl,
    pókok, mezei egerek, keselyűfiókák.
    Már sem a jó, sem a rossz – hanem minden létező élőlény
    kúszott és ugrált csoportosan, riadtan.
    Magányos voltam, azért néztem hátra.
    Szégyelltem, hogy lopva menekülök.

    Kiáltani akartam, visszatérni.
    Vagy csupán mikor szél kerekedett,
    kibontotta a hajam, föltűrte ruhámat.
    Úgy éreztem, meglátták Szodoma faláról
    és harsány nevetésre fakadnak, újra meg újra.
    Hátranéztem, mert haragudtam rájuk.
    Hogy vesztük látványával szemem jóllakassam.
    Mindazért, amit eddig elmondtam, néztem hátra.
    Nem jószántamból néztem hátra.
    Csak a szikla fordult meg ugatva lábam alatt.
    Egy hasadék vágta el hirtelen az utam.
    Hörcsög kocogott az út mentén, két lábon toporogva.
    És akkor mind a ketten visszanéztünk.

    Nem, nem. Én továbbfutottam,
    kúsztam és fel-felszöktem,
    míglen sötétség zúdult le az égből,
    forró kavics és halott madarak.
    Lélegzet fogytán forogtam egy helyben.
    Ha valaki meglátja, azt hiszi: táncolok.
    Nincs kizárva, hogy szemem nyitva volt.
    Lehet, hogy arccal a város felé fordulva buktam el.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wisława Szymborska: A negatív önértékelés dicsérete

    Az egerészölyv semmit ön-szemére nem vet.
    Nem bántja bűntudat a sivatag párducát.
    A piranha nem kétli, jót cselekedett-e.
    A csörgőkígyó simán elfogadja magát.

    Önkritikus sakál nem létezik.
    A sáska, alligátor, trichina és bögöly
    úgy él, ahogy él, és örül neki.

    A bálna szíve száz kiló, ám
    egyébként könnyű, akár a pehely.

    Semmi sem állatibb
    a Nap harmadik bolygóján, mint a tiszta lelkiismeret

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wisława Szymborska: Néhány szó a lélekről

    Van lelkünk, van.
    Ám egyikünknek sincs folyton-folyvást
    és mindig.

    Nap nap után,
    esztendő esztendőre is
    eltelhet nélküle.

    Olykor csak a gyermekkor
    félelmeiben, rajongásában
    telepszik meg egy időre.
    Olykor csak a felismerésben,
    hogy megöregedtünk.

    Csak elvétve segédkezik
    olyan keserves tennivalóknál,
    mint bútorokat tologatni,
    bőröndöket cipelni vagy
    órákig gyalogolni egy szűk cipőben.

    Űrlapok kitöltésekor
    vagy húsdarálás idején
    rendszerint szabadnapos.

    Ezer beszélgetésünkből
    egyben ha részt vesz,
    és még ez sem törvényszerű,
    hiszen többre tartja a csendet.

    Ha testünk szaggatni kezd és kínozni,
    lopva távozik a szolgálatból.

    Válogatós fajta:
    nem szívesen lát minket tömegben,
    a fölényért vívott harcunktól és
    zavaros ügyeinktől a hideg kirázza.

    Az öröm s a bánat előtte
    nem két külön érzés.
    Csupán ha egybekapcsolódnak,
    lesz jelenvalóvá számunkra.

    Bátran számíthatunk rá,
    ha végképp elbizonytalanodtunk,
    és mindent tudni akarunk.

    Az anyagi világ tárgyai közül
    az ingaóra a kedvence és
    a tükör, mely akkor is szorgoskodik,
    ha senki felé nem pillant.

    Honnan toppan elő s faképnél
    mikor hagy ismét, nem árulja el –
    ám hogy megkérdezzük, feltétlen elvárja.

    Úgy fest tehát, hogy egyfelől
    szükségünk van rá,
    de valami okból neki is
    szüksége lehet ránk.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wisława Szymborska: Buffo

    Vége lesz a szerelmünknek,
    majd eltelik száz, kétszáz
    év, és együtt leszünk újból:

    két vidám komédiás,
    a közönség két kegyeltje
    eljátssza a szerepünket.

    Kis bohózat, néhány kuplé,
    kevés tánc, sok nevetés,
    találó társadalomrajz
    s lelkes taps.

    Kacagtató leszel szörnyen:
    a színpad féltékeny hőse,
    fura nyakkendőddel.

    És én: szegény, buta lány,
    fejem, szívem, koronám;
    szívem, bútól hasadó,
    s koronám, a lehulló.

    Találkozunk s elválunk majd,
    és a nézők jól mulatnak:
    köztünk hét hegy, hét folyó,
    soha többé nem láthatlak.

    S mintha nem lenne elég
    sok valódi szenvedésünk:
    megtetézzük gyilkos szóval.

    Azután meghajolunk:
    itt a vége, fuss el véle.
    A nézők a kacagástól
    könnyes szemmel hazatérnek.

    S aztán szépen tovább élnek,
    hámba fogják a szerelmet,
    kézből etetik a tigrist.

    Mi pedig – két ilyen-olyan,
    a fejünkön csörgős sipka:
    csak csörgését lessük folyton
    áhítattal.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Czesław Miłosz: Az angyalokról

    (Zsille Gábor fordítása)

    Mindenetektől megfosztottak: patyolat ruhátoktól,
    Szárnyatoktól, még létetektől is.
    Mégis hiszek bennetek,
    Égi hírnökök.

    Arrafelé, hol visszájára fordul a világ,
    Hol csillagok s állatok vastag kelméje szövődik,
    Kószáltok ti, s lesitek: minden öltés a helyén van-e.

    Időtök szűkre szabott közöttünk:
    Egy-egy reggeli órán, ha derült az égbolt,
    Egy madár százszor is ismételt dalában,
    Vagy az almaillatban napnyugtakor,
    Ha a fény varázslatosra festi a gyümölcsöst.

    Úgy mondják, valaki csak kiötlött benneteket,
    Ám ez számomra vajmi kevéssé meggyőző,
    Hisz az emberek csak magukat szeretik kigondolni.

    Hangotok – igen, ez döntő bizonyíték,
    Hisz ily hangjuk csakis tündöklő lényeknek lehet,
    Kiknek szárnyuk van (miért is ne lehetne?)
    És súlytalan lebegnek, cikázó fényekkel övezve.

    Álmomban számtalanszor hallottam ezt a hangot,
    S ami a legfurcsább, érteni véltem
    A szférák nyelvén súgott kérést vagy parancsot:

    tüstént virrad
    egy újabb nap
    tedd meg, mi tőled telik

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Zbigniew Jankowski: Elvesztegetett nap

    Ismét elvesztegettem egy napot,
    lepergett “boldogan” –
    tovaúszott mint a bárka, mely
    nem vetette ki hálóját,
    nem vett irányt,
    nem figyelt csendben,
    haladt, mintha csőrével az eget hasította volna.

    Ültem magamba gabalyodva
    elégedetten
    a holnapba sikló kék csúszással
    a szelekkel, mert nem fújnak,
    a hullámokkal, mert elmerültek mint fatönkök a szelíd felszín alatt
    a vörös naplemente nyaldosta csenddel.

    Magam mellett voltam
    és csak tudat alatt féltem
    valaki hívásától, a vízből
    felém nyújtott kezektől.

    Ujjal a fülben, süketen töltött nap volt,
    lezárt szemhéjakkal.
    Magamba temetett nap.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Jan Twardowski: Siessünk

    Siessünk szeretni az embereket oly gyorsan mennek el
    cipő marad utánuk meg süket telefon
    csak ami nem fontos cammog mint a tehén
    az igazán fontos hirtelen történik
    utána a csend normális szóval elviselhetetlen
    mint a tisztaság mely egyszerűen a kétségbeesésből születik
    mikor gondolunk valakire nélküle maradván

    Ne légy nyugodt hogy van időd mert bizonytalan a bizonyosság
    érzékenységünket elveszi mint minden szerencse
    együtt járnak mint a pátosz és a humor
    mint két szenvedély mely egynél mindig gyengébb
    oly hamar mennek el mint a júliusban elhallgató sárgarigó
    mint egy esetlen hang ügyetlen meghajlás
    becsukják szemüket hogy lássanak igazán
    nagyobb kockázat megszületni mint meghalni
    mert mindig túl keveset és túl későn szeretünk

    Ne írd ezt gyakran írd meg egyszer s mindenkorra
    szelíd leszel akkor akár a delfin és erős

    Siessünk szeretni az embereket oly gyorsan mennek el
    akik meg nem mennek el sem térnek mindig vissza
    és a szerelemről sem tudni soha
    hogy az első az utolsó vagy hogy az utolsó az első

    (Sajgó Szabolcs fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig