Tavasszal kelni ki s, halni ha hull a rózsa,
langy szellőszárnyakon úszni a szűz eget,
alig kinyílt virág keblén ringatózva
fények és illatok közt ittasodni meg,
a zsenge szárny virágporát lerázva,
lenge sóhajként szállni fel az égi végtelenbe:
a lepke mámoros fátuma ennyi csak!
Olyan Ő mint a vágy, mely soha-soha nem hűl,
mindenen átsuhan, de semmitől sem enyhül,
s gyönyörre szomjasan végül a mennybe csap.
Forrás: kötetben megjelent vers (Alphonse de Lamartine művei)
