https://verskucko.com

Címke: lét

  • Zelk Zoltán – Szakadék

    Két perc tátongó szakadéka közt
    zuhanva is fölnyújtom még kezem.
    Vagyok. Jelentkezem.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Füst Milán: „Ha csontjaimat meg kelletik adni” (Arany)

    Vad iramban fut e vad fogat.
    És mintha biztos célba vinne, jó födél felé:
    Befut az aggság, kórság, a foghíjjasság öveibe
    S majd a nemlét boldog őslakói közt megáll.
    Nem baj, nem sirok. – Oh fussatok hát vad lovak
    S úgy száguldjatok vélem, hogy az emberek erdeje zúgjon,
    Se lássak, se halljak. Csupa vadság legyen a szívem, mint a vadászé,
    Ki ölni megy el, nem fél, – nem tekinti fenn a Teremtőt,
    Nem lesi arcát, borus-e s hogy mint itél, mikor kirepül majd ama golyó?…
    De így szól: ez a rend! – Meg kell hoznom az áldozatot, meg kell halnom,
    Ki voltam éhes, mint a kigyók,
    Lusta, mint a krokodílus
    S pusztitó kedvű, mint az apokalipszis sárga lovasa
    S a mohóság vad foltjai mozdúltak meg a szememben.
    Hát ennen balsorsodat siratod?
    Tekintsd az ég madarát, ki segit annak, ha sikolt?
    Vedd a tölgyet, az órjást, mikor nyögve törik el a viharban,
    Tekintsd a borjat, amely még szopna s a hídra viszik
    És minden egyebet, ami szomorún megy nem áhitott célja felé…
    S a vijjogó keselyűkről ird majd meg végül is hymnoszodat e világon s arról,
    Hogy szebbnek itéltetett a tört szem itt, mint a ragyogó.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Nagy Gáspár: Naponta jönnek – naponta már

    Naponta jönnek rossz jelek
    barbár és szelíd figyelmeztetések
    hogy nem vagyunk halhatatlanok –
    mindegyikünk vénen s akár fiatalon
    már a végső szörny torkában ragyog
    és senki sem akad fönn a rostán
    hiába veszteget s cselez jól életében
    kímélve magát persze így-úgy boldogul –
    de siker és kudarc minden résztvevője
    végül egyetlen intésre lehull
    le bizony le a rosta szörny-likán
    lebocsátja valami sodrott sors-lián
    a sosem képzelt irdatlan mélybe –
    ne félj de tűnődj ezen naponta már
    mikor még fönt járkálsz a fényben.

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia

  • Nagy Gáspár: Fölös ébrenlétem

    (éji futamok, szíves ütőhangszerekre)

    Meszesednek a csigolyáim:
    szaporodnak a rigolyáim.
    +
    Elszonettesült szürke világban
    vértelen jambusok kattognak át
    a túlexponált líraváltón.
    +
    Szomorú tapasztalásom lett:
    akiket igazán s érdemük szerint is
    régóta szeretek s szerettem
    csak a távolság tartotta
    meg őket szeretetemben –
    +
    A vélt igazság:
    már csaknem egy
    tisztes féligazság!
    +
    Mindenki mondja, mondja,
    s az benne a szép,
    hogy senki sem hiszi,
    úgy értem: aki legkivált
    fújja, fújja – akár
    a tortagyertyát, el!
    +
    Jaj, a félelmet
    ne hagyjátok kihalni!
    Mikor félnem kellett volna,
    nem mertem félni,
    most, amikor már nem kell,
    most kezdek el remegni,
    vacogni a nyárban,
    lehet – több okból is –,
    csak önmagamtól félek:
    micsoda évek voltak,
    s nem haltam ki: élek!
    +
    Nem írok rövidet,
    nem írok hosszút,
    nem írok örömet,
    nem írok bút –
    ha itt élek
    e fagyos intermundiában
    nem visz rá
    a lélek,
    hogy nem írok!
    +
    Valahol valakik kalapálják
    az egyedüli értéket,
    s e mértékadó adó-vevők
    nem ismernek mértéket!
    +
    Tartani sötétben is
    fölös ébrenlétet,
    pedig aludni kéne
    – csak gyerekként! –,
    úgy, mint régen!

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia

  • Nagy Gáspár: Panaszfal

    Türelmem mint
    évelő gyomnövény
    kiirthatatlan
    tollamba fulladt
    fekete tintám
    kiírhatatlan

    ――――: ezért
    lehetőség szerint
    a lehetetlent
    és tüstént
    a halhatatlant
    végtére is
    a nevezhetetlent
    és szükségképpen
    a mondhatatlant

    ―――: mert
    vállak alatt
    a bordaboltozatban
    megénekelhető
    huzat van
    s az elfehérült papír
    mire kínjában ír
    legyen panaszfal

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia

  • Gyurkovics Tibor: Valaki sír

    Valaki sír az ablakon,
    lefolyik a könnye,
    ahogy kívülről hallgatom,
    nem is tudom, hogy könny-e?

    Vagy ez maga a lét vize,
    magából az időből
    folyik elő s azt jelzi, hogy
    nem kezdhetem elölről.

  • Ágai Ágnes: Skálázás

    Do – re – mi
    halkan, ostobán és ügyetlenül,
    a hangok töredékének elcsúszó létrafokán.
    Ki zúzott össze?
    Félve, fázva a vinnyogás fáradt zörejeivel
    egymásra halmozott szomorúságban.
    A pálcikaemberkék besatírozott vonulatában
    nincs ég, nincs föld, nincs természet,
    legalábbis a szó megszokott értelmében,
    hiszen megszokott érteleim sincs,
    csak botladozások a hangszálak
    eltekergő gubancában.

    Itt és ott
    viszonylagos jelzések,
    a partitúrából kiszabadult
    kottafejek süket bólogatása.

    Innen oda
    fa – szó – la – ti
    tömör, vastag hangnyalábokon
    a szakadék torkából feltörő üvöltésben,
    persze minden csak átvitt,
    átemelt, átcipelt értelemben.

    Szikkadt csermely, amelyből
    kiszűrték a csobogást,
    beledobták a kövek fáradt testét,
    és szilánkokra hasított álmodozásait.

    Do.

    Forrás: —

  • Székely János: Kétely

    (1962)

    Van értelme a képtelen malomnak,
    mely körülöttünk kattog konokul?
    Van értelme a fának és a lombnak,
    hogy újra s újra virágba borul?

    Van értelme az eleven csírának,
    mely átvonul a nemzedékeken?
    S hogy értelemmel próbáljuk lemérni
    az esztelent – van abban értelem?

    Van értelme loholni, futni annak,
    kit körbe hajszol egy komisz varázs?
    Van értelme leírni azt a verset,
    melyet nem olvas soha senki más?

    Forrás: Index Fórum – Kedvesch versek

  • Kormos István: Kannibál szerenád

    Szívem kitört minden karámból,
    elhagyott minden füves legelőt,
    szétrúgva a szerelem-hombár,
    morzsát a mézbe! zúzmara
    pöttyözte végig fekhelyem.

    Tűz falta föl a falakat,
    utak hátába kés csapódott,
    volt pestisforma nyavalyám,
    kár érted, zengte a mátyásmadár.

    De mégis mióta veled!
    nem-tudod-reggelben veled,
    a lelenc-nappalban veled,
    éjszaka kormában veled.

    Mert olyan sokat voltam éhes,
    lettem európai kannibál,
    a kézzel tördelt kődarab
    gyanutlan álmaidra száll.

    Szomjúságomat oltani
    tejfehér álmod föliszom,
    tested is derengő fehér,
    fogam közt morzsálló kenyér.

    Egy hullám ébrenlétre felvet,
    sikolt homlokom alatt melled,
    sugár-gerinced tündököl,
    tíz köröm szántja, tíz tüzes ökör.

    Sirályok szárnya: karjaid,
    de két lábad földre szorítva,
    dörmöghetem fölötted, árva:
    ne félj, ne félj, ne félj, ne félj.

    Keresztem lángol térdeden,
    erdőd a számtól harmatos,
    nem segít semmi ima rajtad,
    nem segít semmi ima rajtam.

    Teérted törtem ki minden karámból,
    minek hersegő füves legelők?
    nem vagyok mézbe keringő darázs,
    de élek: nem-tudod-reggel veled,
    a lelenc-nappalban veled,
    éjszaka kormában veled.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Lator László: Szomjúság

    Ó, hogy éhezem rád, hogy szomjazom,
    minden porcikád étkem-italom,
    add tapadó szád, nyelved és fogad,
    nyers ízeidet-illataidat,
    hónaljad kagylójában a pihék
    közt gyöngyöző párálló veríték
    részegítő szeszét, kerek hasad,
    nagy farodat, melled rózsáit add,
    szoríts karoddal, comboddal, amíg
    feltöröm tested forró kapuit,
    nyisd meg az öled, itass meg fanyar,
    vadnövényízű zamataival,
    e lágy növény, e harmatos kehely
    új szomjra bujtó fűszereivel,
    míg összeszűkül, ágyékodba gyűl
    az idegekben remegő gyönyör,
    s robbanni kész a forró hám alatt
    a lételőtti tűz-köd pillanat,
    sistergő sejtek, megzajdult erek
    munkálnak, hogy magukba nyeljenek,
    hogy iszamos, mohó öleden át
    visszafogadjon a sötét világ,
    ahol a lég fekete titkai
    készülnek most magukról vallani.


    Forrás: Szívzuhogás – válogatás