Címke: lét

  • Dsida Jenő: Túl a formán

    Túl minden jelzőn és rendeltetésen
    meglapul a dolgok lelke,
    a kérlelhetetlen, bronzsötét
    egyetlen lényeg
    s valami igazság hömpölyög
    a folyók fenekén.

    Háznak mondasz valamit
    – négy fala van –,
    pedig nem az.
    Kályhának mondod,
    pedig nem az,
    virágnak mondod,
    pedig nem az,
    asszonynak mondod,
    Istennek hívod,
    pedig nem az.

    Nevükön szeretném nevezni őket
    ilyenkor alkonyatkor.
    Kinyúl értem bizonytalan szavuk,
    megölel láthatatlan karjuk,
    s úgy ringok el a titkok titkán,
    mint az anyám ölén.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kardos Csongor – Hála

    Szavakba csordul belőlem a hála.
    Nem mert jó és szép vagy,
    nem mert fáradt álmok szólnak rólad,
    nem mert kezem kezedbe fogadod,
    nem mert csendes félhomály ül mosolyod szegélyén,
    nem mert átjár sötétkék hiányod,
    nem mert novemberi zarándok szelek fújnak;

    hanem mert remegő sóhajjal tudom: vagy.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hamvas Béla – Idézet

    Valami érthetetlen kapcsolat van a barátság és a csillag között.
    … Miért csillag a barát? – És miért barát a csillag? …
    – Mert olyan távol van, és mégis bennem él?
    – Mert az enyém, és mégis elérhetetlen?
    – Mert az a tér, ahol találkozunk, nem emberi, hanem kozmikus?
    – Mert nem kíván tőlem, és én sem kívánok tőle semmit? csak azt,
    hogy legyen és így, ahogy van: és ő van, és én vagyok,
    ez kettőnknek tökéletesen elég?
    – Nem lehet rá válaszolni. Nem is kell! De ha nem is lehet, barátom
    iránt mindig azt fogom érezni, hogy csillag, a világegyetemnek
    rám ragyogása.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Őri István – Kérdések

    Hol vagytok, nappalok, hol vagytok, éjszakák?
    hol vagytok, álmok, hol vagytok, virágok?
    hol vagyok én, hol vannak mások?
    hol van a világ, hol van a kéz
    hol van szép szemed, hol van a méz

    hol vagy?… Te…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hatos Márta: Monológ

    Nem veled, Belőled ébredek.
    Nappal, kíséred léptemet.
    Szavaid szítják sóvár vágyaim,
    Derengő kábulatban telnek napjaim.

    Az Ember csak ember.
    Szorítja létének határa,
    S ha tárja karjait,
    Mindinkább érzi, mennyire árva.

    Nem számít dühöngő szenvedély.
    Mit kér számon a világ?
    Beleszövődsz a Mindenségbe,
    Életed perc, álmod halál.

    Ígéretek törik reményedet,
    Göröngyökben is orra buksz,
    Élsz és erő vagy, hiszed,
    S látod magad, hogy Senki vagy.

    Fájdalomtól űzve még
    Felcsuklik görcsös sírásod,
    A kínban sincs menekvésed,
    A holnapot mégis újra várod.

    Darabokra hulltál. Összeraktalak.
    Hogy egész légy. Önmagamnak?
    Gyermekként vártad a csodát.
    Nyomorult! Életed kártyavár!

    Oly régen eldöntötte már
    a Sors minden percedet,
    Nincs már Valóság, öl a Képzelet,
    Örömed, ha van, az is beteg.

    Érzed, boldog vagy, de ez délibáb.
    Színeset álmodsz… gyötör a láz.
    Egy szótól mámorban úszik szíved,
    Mégiscsak őrzöd gyermeki hited?

    De mit ér a szó, ha távoli,
    Itt benn, magadban kell hallani,
    Az utat itt kell, hogy megtaláld,
    Anyag léted ne legyen akadály…

    Az Ember csak ember.
    Szorítja létének határa.
    Ha kitárja lelkét,
    Mindinkább érzi mennyire árva.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Farkas István: Kímélet

    Én nem bántalak.
    Épp elég baj az neked,
    hogy itt és most élsz.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rainer Maria Rilke – A csend

    Hallod-e, kedves, kezem fölemeltem –
    hallod-e: zúg…
    Ugye, a magányost, bármije rebben,
    figyelik a dolgok: hogy mire jut?
    Hallod-e, kedves, lehunyom a pillám,
    zaj ez is, mire megközelít.
    Hallod-e, kedves, újra kinyitnám…
    …de mért nem vagy itt?

    Moccanok épp csak – a selymes csendben
    ott van a lenyomata; örökre látszik
    a legparányibb indulat is, kitörölhetetlen,
    a messzeség feszülő függönyén.
    Ahogy én lélekzem, kelnek-tűnnek
    a csillagok.
    Ajkamra illatok itala árad,
    és távol angyalok karának
    csuklói derengenek felém.
    De akire gondolok:
    Téged nem látlak.

    Forrás: Tandori Dezső fordítása

  • Weöres Sándor – Rejtvény

    Jövök egy erdőből,
    ahol sose voltam.
    Kerülök egy erdőt,
    pedig benne élek.
    Megyek egy erdőbe,
    hová sose érek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Megint csupa kérdés

    Hát nem volt boldogabb az ősi Semmi
    az új semminél, mely valaminek tudja magát?
    Miért kellett bágyadt mosolygásainknak
    önmagukra ébredniök az élet ágyán?

    Miért döngetünk véres ököllel, eszeveszetten
    olyan kapút, melynek csak egyik pántja
    sok ezer fekete mérföld?
    Téli estéken keservesen énekelve,
    őseink és dédunokáink hajából
    miért fonjuk az élet hosszú kötelét?

    Miért faljuk fel egymást
    akkor is, ha nem vagyunk éhesek,
    s miért pattan fel gőggel a gerincünk,
    ha végigütnek rajta?

    S miért nem akarunk lefeküdni ősszel
    hullott levelek közé, mint aszott szemét
    a seprű alá?
    Nagy kerek szemmel is mért nézünk vakon
    a forgószelek tátongó sodrába?

    S miért lát kicsivel többet az ember,
    ha csöndesen ül egy percig… így…
    s behúnyja a szemét?…

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Zelk Zoltán: A lélek panaszaiból

    Emlékeztek még, hogy ki voltam? –

    Én egykor férfi-testet hordtam,
    a Gyönyörűt karral karoltam,
    a füveket lábbal tapodtam,
    bújkáltam szemben, fülben, orrban,
    fogak és íny közt nyelvvel szóltam –
    egy voltam én a sűrű sorban.
    Boldogtalan is boldog voltam.

    Elmondanám most, mit tanultam,
    amíg csont és hús közt lapultam.
    S hogyan bolyongok szabadultan
    a végtelenben, megvakultan.

    Elmondanám, de úgy szól hangom,
    oly hangon szólok, csak én hallom,
    szavamnak nincs útja fülekben,
    én hallgatom csak, a fületlen.

    Ha szólnék szájjal s értenétek,
    a halált jobban rettegnétek,
    tudnátok, nincs igazabb házunk,
    hűbb őrizőnk, mint húsunk-vázunk.

    Mert ő a Van, ő a Valóság –
    börtön az örökkévalóság!
    börtön, habár cellája nincsen,
    de mennyezete, földje sincsen.

    Nem őriz senki, nem vágysz futni,
    de mégsem tudsz kiszabadulni,
    egyedül vagy, ámde magadban
    nem lehetsz, anyag vagy anyagban.

    Csak az boldog, ki szemmel nézhet,
    ki nem ismeri az Egészet,
    aki mindent részekre téphet –
    ó, újuló, teremtő részek!

    Ó, ész és szem, igaz teremtő:
    ez itten rét, az ottan erdő,
    ez itten kék, az ottan sárga… –
    aki szemmel lát, még nem látja,

    hogy egy a fa és véle árnya
    s az alkony, mely leszáll a fára,
    hogy egy a folyó és a partja,
    egy azzal is, ki vállán tartja.

    Ó, színek, hogyha láthatnálak,
    ó, szagok, ha szagolhatnálak,
    ó, kínok, lázak, szenvedések,
    ha éreznélek, szenvednélek!

    Ha nyirkos ágyban tüdőm hánynám,
    ujjongva, boldogan kiáltnám:
    Vagyok! Vagyok! Én vagyok! Érzek! –
    ó, drága kínok, szenvedések!

    S te félelem is, százszor drága,
    te jó bizonyság, testünk vára!
    a vak halállal szembenézve,
    létünk utolsó menedéke:

    ha felénk már a Gyilkos intett,
    felöltünk, mint a páncélinget,
    fogunk vacog, vad koccanása
    megannyi „nem”! „nem”! a halálra.

    Ó, szoba padlóján tipegni,
    ó, álmélkodva növekedni,
    fogat hullatva öregedni,
    világunk nap-nap megteremtni.

    Megtanulni: erdő, patak, tó,
    tél és nyár, csillag, eső, Nap, hó…
    lesni napszakok lassú táncát,
    éj és nap táncos változását.

    Így sírok én örök-szünetlen,
    vad, olthatatlan szerelemben
    sikoltom: Csak magam szerettem,
    a testet, melyért megszülettem.

    Sikoltom, bár honom a semmi:
    Nem, nem bírom magam feledni!
    Akit a féreg-fogú föld rág,
    neked sikoltom fej, kar, törzs, láb,
    neked sikoltom: Nem felejtlek,
    érted örök gyászban kerengek!

    S legyek bár egy a mindenséggel,
    a mindent legyűrő Egésszel,
    nem felejtem, hogy ott ki voltam,
    hogy akkor Én, Valaki voltam…

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig