(1961)
A felkelő nap sugara
tornyokra és tetőkre lobban.
Megsokszorozza önmagát
a tükröző kirakatokban.
Tűz hömpölyög az utakon,
áradnak mindenütt a fények,
de nézd, amott, a fák alatt
a villanyok még mindig égnek.
Pislognak még a villanyok.
Szívósan és fáradhatatlan
szűrik, szitálják sápatag,
megkésett fényüket a napban.
Éppúgy ragyognak, mint előbb,
mikor elűzték a sötétet,
de hát mit ér a pisla lény,
ahol maga a nappal ébred?
Mivégre ott a lámpasor,
ahol az ég felizzik lassan,
és minden fények ősoka
jelenti jöttét a magasban?
Elnézem, mint sárgállanak,
haldokólnak az őszi lombbal.
Tűnődve nézem lényüket,
sután és némi fájdalommal:
Hát én? Nem égek hasztalan?
Jaj, szóljatok reám, ha úgy van,
ha tán fölösleges vagyok,
hogy észrevétlen kialudjam.
Forrás: Index Fórum – Kedvesch versek
