https://verskucko.com

Címke: létfilozófia

  • Fodor Ákos: Sose bánd

    a hang… a hangot a csend szüli meg
    és észre talán csak úgy veszed,
    ha már vele-száll, vele zeng
    szíved…

    a fényt a szem fura mágusaként
    úgy zárja keretbe a vaksötét,
    hogy élesen álljon a kép
    eléd!

    sose bánd
    azt, hogy ilyen, amilyen ez a földi világ
    csupa rész az egész,
    bánat vagy nevetés, amíg élsz,
    de ha lenn, de ha fenn szívedet követed hazaérsz!

    míg hazaérsz,
    itt ragyogunk s vacogunk a csodák közepén,
    vagy a lét peremén, hol a hang
    meg a fény elenyész,
    sosem árt, ami ér, sem a rossz
    sem a jó
    sose kész…

    a csend… a csendet a hang szüli meg
    és észre talán csak úgy veszed,
    ha hozzásímulsz,
    s veletart szíved

    sose bánd
    azt, hogy ilyen, amilyen ez a földi világ
    csupa rész az egész,
    bánat vagy nevetés, amíg élsz,
    de ha lenn, de ha fenn szívedet követed hazaérsz!

    míg hazaérsz,
    itt ragyogunk s vacogunk a csodák közepén,
    vagy a lét peremén, hol a hang
    meg a fény elenyész,
    sosem árt, ami ér, sem a rossz
    sem a jó
    sose kész.

    sose bánd
    azt, hogy ilyen, amilyen ez a földi világ
    csupa rész az egész,
    bánat vagy nevetés,
    amíg élsz,
    de ha lenn, de ha fenn szívedet követed hazaérsz!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Ady Endre: Éjimádó

    I.

    Leplét bár váltva öltse, vesse:
    Az én világom nincs már messze.
    Az én világom el fog jönni:
    Hajnaltalan csodás világ lesz,
    Az éj sohsem fog elköszönni…
    Egére nem lesz csillag hintve,
    Én leszek minden gyöngye, kincse,
    Én leszek célja, üdve, átka
    És mégis ez lesz legjobb, legszebb:
    Minden világoknak világa…

    Akkor már nem lesz semmi multam,
    Feltámadok, bár el se multam,
    Reménykedem, bár mit se várok,
    Elzúghatnak mögöttem békén
    A többi napderűs világok…

    Nem törtetek célra, titokra,
    Nem lesz szükségem asszonyokra,
    Nem keresem, aki megértett,
    Én leszek a szent különélet,
    A hazug fények megvetője,
    A nagy sötétség, szent sötétség
    Tapadó, bárgyu szeretője.

    Köröttem nem lesz semmi kétség,
    Csak nagy sötétség, szent sötétség…
    …Az éjszakában állva, fázva
    Várlak, szerelmetes világom,
    Minden világoknak világa…

    II.

    …Fény ad színt a darabka kőnek,
    Fény ad színt minden agyvelőnek.
    A fény teremtett, fény teremt
    Fejet zsibbasztó végtelent
    S egyetlen egy kis, balga órát,
    Amelyben nyíló tubarózsák
    Vad illatába olvadunk…
    A fénytől élünk s fény vagyunk…

    …Hejh, temető! Valamikor még
    Nap volt a lelkem, fény az álma
    S íme, most a nagy világosság
    Kerget belé az éjszakába…

    …Légy áldott, legvalóbb legenda
    S a szent fény, mely most visszahoz;
    Az… az! A sötét volt az első,
    Fényt sohse látott szent kaosz.
    A nincs volt az első igazság,
    Önmagátszülte szent erény,
    A tagadás az első isten
    S első hazugság volt a fény.

    Színben pompázik, hazug álmok,
    Gyötrődő gondok gondozója,
    Hogy káprázón agyamba szállott:
    Elkárhozás volt az az óra…

    Azóta nincs már semmi új fény,
    Nem érzek semmi meleget,
    Sóvárgom a nagy éjszakákba,
    Várom a barna felleget,
    Multát a színnek, fénynek, vágynak,
    Borultát a nagy éjszakának…

    III.

    Hullj, hullj az asztalomra,
    Nyárnak hulló virága,
    Vadgesztenyék virága…
    Ott a bokroknak alján
    Csiklandott lány kacajja,
    Párzó, bujálkodó vágy
    Gyalázza meg az estét,
    Az édes nyári estét…

    Majd lesz est még sötétebb,
    Lehull a nyár virága,
    A gesztenyék virága.
    Köd fekszi meg a bokrot,
    Hideg lesz majd az este
    S elmulnak a szerelmek…

    Hullj, hullj az asztalomra:
    Szeretem a virágot,
    Az elmuló virágot.
    Ilyen szép nyári estén
    Nagy oktondin kiporzik
    S lehull az asztalomra…

    Az a ficánkoló lány,
    Ott a bokroknak alján
    Fázódva jár a ködbe’,
    Ha jön sötétebb este
    S elmulnak a szerelmek…

    Nem hull majd asztalomra
    Vadgesztenyék virága
    S az őszi csöndes esten
    Én maradok meg itt csak…
    Begázolok a ködbe,
    A sötét, lomha ködbe,
    Átgázolom a bokrot,
    A száraz, árva bokrot
    S bekiáltom a csöndbe:
    Az édes, szörnyű csöndbe:
    Elmultak a virágok,
    Elmultak a leányok:
    Én itt vagyok, maradtam
    És úr vagyok a csönden.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: Az öregség árnyékában

    Deresedem s apad a testem,
    fogy a szó, szerelem, harag.
    Egy titkos véső egy szilánknyit
    belőlem mindennap farag.

    Vonásaim, mint régi rézkarc
    szigorú rajza, élesek.
    Sokszor úgy érzem, szállni tudnék,
    olyan karcsú s könnyű leszek.

    Valaki nyílnak szánt. Kivárja,
    míg még könnyebbre szikkadok.
    Messze repít a nagy, komor kéz,
    ha majd sötét íjába fog.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bálint Lea – Boldogságom erdeje (11.)

    Az angyalok az ördögökben laknak
    ők az albérlők
    ha becsengetsz nem tudhatod
    ki nyit ajtót.

    1963

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Vörösmarty Mihály: Éj-monológ

    Sötét és semmi voltak: én valék,
    Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj,
    És a világot szültem gyermekűl.
    Mindenható sugárral a világ
    Fölkelt ölemből; megrázkódtatá
    A semmiségnek pusztaságait,
    S ezer fejekkel a nagy szörnyeteg,
    A Mind, előállt. Hold és csillagok,
    A menny csodái lőnek bujdosók
    Kimérhetetlen léghatárokon.
    Megszűnt a régi alvó nyúgalom:
    A test megindúlt, tett az új erő,
    S tettekkel és mozgással gazdagon
    Megnépesűlt a puszta tér s idő,
    Föld és a tenger küzdve osztozának
    Az eltolt légnek ősi birtokán;
    Megszünteté a tenger habjait,
    S melyet haraggal ostromolt imént,
    Most felmosolyga mélyiből az ég;
    S mint egy menyasszony, szépen és vidáman
    Virágruhába öltözött a föld.

    A por mozogni kezdett és az állat,
    S királyi fejjel a lelkes porond,
    Az ember lőn, és folytatá faját,
    A jámbort, csalfát, gyilkost és dicsőt. –
    Sötét és semmi vannak: én vagyok,
    A fény elől bujdokló gyászos Éj. –

    A féreg, a pillanat búboréka,
    Elvész; idő sincs mérve lételének.
    Madárt a szárny, a körmök állatot
    Nem váltanak meg, kérges büszke fát
    Letesznek századoknak súlyai.
    Az ember feljő, lelke fényfolyam,
    A nagy mindenség benne tűkrözik.
    Megmondhatatlan kéjjel föltekint,
    Merőn megbámúl földet és eget;
    De ifjusága gyorsan elmulik,
    Erőtlen aggott egy-két nyár után,
    S már nincs, mint nem volt, mint a légy fia.

    Kiirthatatlan vággyal, amig él,
    Tűn és tünődik, tudni, tenni tör;
    Halandó kézzel halhatatlanúl
    Vél munkálkodni, és mikor kidőlt is,
    Még a hiúság műve van porán,
    Még kőhegyek ragyognak sírjain,
    Ezer jelekkel tarkán s fényesen
    Az ész az erőnek rakván oszlopot.

    De hol lesz a kő, jel, s az oszlopok,
    Ha nem lesz föld, s a tenger eltünik.
    Fáradtan ösvényikből a napok
    Egymásba hullva, összeomlanak;
    A Mind enyész, és végső romjain
    A szép világ borongva hamvad el;
    És hol kezdve volt, ott vége lesz:
    Sötét és semmi lesznek: én leszek,
    Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj.

    Forrás: Index.hu / Kedvesch versek

  • Vas István: Párbeszéd két ismeretlen között

    És megint a rózsák.
              És megint a nyár.
                     Még észreveszed?
    Egyre sűrűbben.
           Fut az év.
               És egyre rövidebb.
    Lassan kifogysz az időből.
               Kifogyok.
                 Na és mi lesz?
    Mi lenne? Az, amire azt mondják, természetes.
    Szóval, eltűröd?
           Nem. Csak kibírom azt, ami tűrhetetlen.
    És mivel készülsz rá?
              Semmivel.
                Most is, mi van a kezedben?
    Hát az, ami szokott. A cigaretta, a pohár, a toll.
    Persze, a szánalmas kacat, amihez ragaszkodol,
    A személyes holmi, az emlék, az arcok, a tulajdonod.
    Meddig akarod tartani? Jobb lesz, ha eldobod,
    És üres kézzel elindulsz és elmégy az utakon túlra,
    A domb tetejére.
           Minek?
             Addigra ősz lesz újra,
    És a domb tetején, ahol egy fa, egy bokor sem akad,
    Hideg eső veri az árvalányhajat.
    És a csupasz domb tetején az eső téged is csupaszra ver.
    És kimossa belőled azt, amit fontosnak hiszel,
    És kihullanak belőled az arcok és adatok,
    És a lényegig csupaszon átléphetsz, tudod, hová.
                        Nem akarok
    Átlépni sehová, ha nem úgy, aki vagyok.
    És nem megyek fel a csupasz dombra.
                           Ne légy konok.
    De konok vagyok és még mindig gyűjtöm azt, ami megtelít,
    És konokul nem akarok lecsupaszodni a lényegig.
    Tudom, hogy kifogyok az időből. De nem akarok kifogyni
    Abból, ami a hideg esőben is tán fel tud majd lobogni.
    És mit gondolsz? Azzal a lobogással megnyered
    Azt, ami vár? Vagy annak is tán feltételeket
    Szabnál?
            Nem. Csak a feltételeit nem fogadhatom el,
    És aminek ÉN nem kellek, az énnekem se kell.
    Mert lettem, ami lettem, és magamat meg nem adom.
    Elveszi úgyis.
              Vegye el, ha van ilyen hatalom.
    Kifogysz az időből. Készülj, mert készül rád, ami vár.
    És mi lesz addig?
              Megint a rózsák és megint a nyár.

  • Buda Ferenc: Egyetlen…

    Egyetlen sebezhető pont vagyok,
    a világ közepe.
    Számtalan egyenes és görbe vonallal
    húzhatnak keresztül,
    s szívemben a körző hegye,
    amellyel a mindenséget mérem.

    De mivel kiválasztottalak a világ értelemmel
    bíró dolgai közül,
    kiterjedésem továbbra is végtelen.
    Nincs fölöttem hatalom,
    mert keresztülnéztem a csontjain,
    és megláttam a semmit.

    Lábam viszi már az értelmet,
    ami kiveszett az utakból,
    az útmenti fákból, az útmenti emberekből,
    s keresztüllépkedek a köveken, síneken, fahasábokon
    s a halál hancúrozásban kifáradt kölykein.

    Bordáim boltívei közé zártam az orgonahangú istent,
    szabad vagyok.
    De téged teszlek rabbá:
    szíved bejáratára szögezem
    vasból vert virágaimat.


    Forrás: PIM

  • József Attila: Könnyű, fehér ruhában

    KÖNNYŰ, FEHÉR RUHÁBAN

    Ignotus Pálnak

    Mindent, mi nem ennivaló,
    megrágtam és kiköptem.
    Magamtól tudom, mi a jó
    s hogy egyremegy, szappangolyó
    vagy égbolt van fölöttem.

    És tudom, mint a kisgyerek,
    csak az boldog, ki játszhat.
    Én sok játékot ismerek,
    hisz a valóság elpereg
    és megmarad a látszat.

    Nem szeretnek a gazdagok,
    mig élek ily szegényen.
    Szegényeket sem izgatok,
    nem állok én vigasznak ott,
    ahol szeretni szégyen.

    Megalkotom szerelmemet…
    Égitesten a lábam:
    elindulok az istenek
    ellen – a szívem nem remeg –
    könnyű, fehér ruhában.

    1937. jún.

  • József Attila: Tudod, hogy nincs bocsánat

    TUDOD, HOGY NINCS BOCSÁNAT

    Tudod, hogy nincs bocsánat,
    hiába hát a bánat.
    Légy, ami lennél: férfi.
    A fű kinő utánad.

    A bűn az nem lesz könnyebb,
    hiába hull a könnyed.
    Hogy bizonyság vagy erre,
    legalább azt köszönjed.

    Ne vádolj, ne fogadkozz,
    ne légy komisz magadhoz,
    ne hódolj és ne hódits,
    ne csatlakozz a hadhoz.

    Maradj fölöslegesnek,
    a titkokat ne lesd meg.
    S ezt az emberiséget,
    hisz ember vagy, ne vesd meg.

    Emlékezz, hogy hörögtél
    s hiába könyörögtél.
    Hamis tanúvá lettél
    saját igaz pörödnél.

    Atyát hivtál elesten,
    embert, ha nincsen isten.
    S romlott kölkökre leltél
    pszichoanalizisben.

    Hittél a könnyü szóknak,
    fizetett pártfogóknak
    s lásd, soha, soha senki
    nem mondta, hogy te jó vagy.

    Megcsaltak, úgy szerettek,
    csaltál s igy nem szerethetsz.
    Most hát a töltött fegyvert
    szoritsd üres szivedhez.

    Vagy vess el minden elvet
    s még remélj hű szerelmet,
    hisz mint a kutya hinnél
    abban, ki bízna benned.

    1937. jún.

  • József Attila: REMÉNYTELENÜL

    Lassan, tünődve

    Az ember végül homokos,
    szomorú, vizes síkra ér,
    szétnéz merengve és okos
    fejével biccent, nem remél.

    Én is így próbálok csalás
    nélkül szétnézni könnyedén.
    Ezüstös fejszesuhanás
    játszik a nyárfa levelén.

    A semmi ágán ül szivem,
    kis teste hangtalan vacog,
    köréje gyűlnek szeliden
    s nézik, nézik a csillagok.

    Vas-színű égboltban…

    Vas-színű égboltban forog
    a lakkos, hűvös dinamó.
    Óh, zajtalan csillagzatok!
    Szikrát vet fogam közt a szó – –

    Bennem a mult hull, mint a kő
    az űrön által hangtalan.
    Elleng a néma, kék idő.
    Kard éle csillan: a hajam – –

    Bajszom mint telt hernyó terül
    elillant ízű számra szét.
    Fáj a szívem, a szó kihül.
    Dehát kinek is szólanék – –

    1. márc.