Minden lélekzetvétel megsebez,
és leterít valahány szívverés.
Különös, hogy a tenger halhatatlan,
holott minden hulláma végítélet.
Hogyan is igazítja sorsát,
az öröklétet, Isten, a teremtés
mindörökre veszendő mezejében?
Mint a füvek lemondó élete,
mint a halandók egy-egy szívütése,
olyan lehet végülis a dicsőség,
Isten nyugalmas boldogsága.
Forrás: Lélektől lélekig
I.
A munka mámorától ittasultan
Gondolatom ha olykor elpihen
S lassan elúszik mély vizeiben
Az éntelennek, a jövőm s a múltam
Vagy éjjel, hogyha hullaként kinyúltan
S mintha megállna virrasztó szívem,
Fekszem az éjszakai semmiben
És semmijében annak, ami voltam:
Egyszerre sajgó semmiségem éje
Ketté hasad s mellemre rázuhan
A halhatatlan kérdés meredélye:
A semminél sötétebb lenni mélye:
Lehet-e semmi ami van? – s hogyan,
Hogyan lehet az, hogy valami van?
II.
Kérdezted már, mi az, hogy “Én vagyok”?
Vérzik az ujjam, tüske szúrt belém.
Látom, hogy vérzik – az ujjam, nem én!
De mért szisszentem akkor oly nagyot?
Én érzem, hogy a vérző ujj sajog.
A drót lennék a lámpa belsején?
A drót a fényes, de nem ő a fény.
Én nem a fényes, én a fény vagyok.
Nem is a fény, nem is a fájdalom –
Más, ami érez, és más, amit érez:
A fényt is én csak érzem, gondolom.
Csodálkozás, nyiss nékem ablakot!
És gyújts nekem fényt a meztelen énhez,
Mondd meg nekem, mi az, hogy “Én vagyok”?
III.
Mondd, látod ezt a fejedelmi hársfát?
Milyen egyetlen, milyen szuverén!
Érzed-e láttán, amit érzek én:
A mélyek és a magasok varázsát?
A napra húzó mélyzöld kupolán át
Ezer ágán és ezer levelén,
Egy miniatűr kozmosz kebelén
Érzed az élet izgató talányát?
Látsz-e a lengő kupolákon túlra,
Hová a szemnek nincsen más fel-útja
Hallod a hívást a mély lombokon?
Én hallom, érzem, olykor szinte látom.
Hallod? nem hallod? botszívű barátom?
S csodálkozol, hogy én csodálkozom?
IV.
Csak egy perc, – mondod, – csak egy pillanat,
Ki tudna minden percet számbavenni.
Csak egy pillanat, annyi mint a semmi.
Már nem is volt – csak egy szemvillanat.
De míg egy szó átlépte ajkamat,
Hány ember jött e jajvilágra! Mennyi
Hunyta szemét le örökre pihenni!
S hányon betelt üdvösség, kárhozat!
Tán egy naprendszer robbant szét szilánkra,
Egy máson tán kigyúlt az élet lángja
S egy történelem indult ez alatt.
S hány mérfölddel vitt közelebb magadhoz
S magadat a bizonynál bizonyabbhoz
Ez a pillanat, – csak egy pillanat!
V.
Csodálkozom azon, hogy megszülettem,
Csodálkozom azon, hogy meghalok,
Hogy lábam alatt egy világ forog
És egy mindenség kering körülöttem.
Én nem keringek. Amit szemre vettem,
Hallok, tapintok – ízek, illatok: –
Énbennem vannak, – s én én maradok
És ők sincsenek megkétszerezetten.
Én én vagyok, olyan, mint minden ember,
És mégis, mint a Hold a végtelenben,
Egyedül úszom és fogyatkozom.
S egy messze láng mindig megújít engem
S a Teljes Fény elönti homlokom.
S én úszom, úszom és csodálkozom.
VI.
Csodálkozás! Te vagy az ember-elme
Első ügyetlen-édes mozdulatja,
Ami ösztönből lélekké avatja,
S te utolsó, beérett szenvedelme.
Belőled él az ihlet áhitatja,
Te nélküled a szív nem énekelne,
Szürkére fagyna szava és szerelme,
Te minden alkotásnak édesatyja!
Mikor elhangzott az első legyen
S az újszülött angyalok lábhegyen
Hallgatták a Hallhatatlan szavát,
Akkor születtél s el sem is enyészel,
Mert az Isten szívére te kísérsz el
Pihegő dalt és dadogó imát,
Az ezredeknek ezredein át.
Forrás: Lélektől lélekig
Gyenge rügyek, halványzöld levelek,
Sorsomba negyvenedszer visszatérők,
Új tavaszok, elvonuló telek,
Lemondva múlók, követelve kérők,
Kékségek, miknek hűse is meleg,
És meghalások, szürkeségbe térők –
Mit tudom én, mi az, ami ragyog,
Mit tudom én, ki az, aki vagyok!
Részeg vagyok, mondjátok. Az lehet,
Gondolom is a bort, ami megejtett,
Torkomba érzek gyűlni könnyeket,
Miket a húnyt szem gőgje visszarejtett;
Őrületet, mely az agyban rekedt,
Csókot, amely csattanni elfelejtett
És életet, életet, életet,
Amelyet aki élt, nem élhetett.
Ó szép tavasz, ó gyönyörű világ,
Ó paradicsom annak, aki bírja,
Asszonysmosoly és almafavirág,
Vizek esése, illanatok írja,
Ó vágy, mi fülleszt, ó kín, ami rág,
Lételek ágya, rothadások sírja –
Éjfeli csöndek, hajnali zenék:
Feleljetek nekem: vagyok-e még?
Vagyok-e még és voltam-e vajon,
S nem csak a magam álma-é, hogy voltam,
S nem itt viaszlik-e önágyamon
A halott, kinek fölibe hajoltam,
Én vagyok-e, ki ballag utamon
S nem porlok-e rég valamerre, holtan,
Pályám – én vagyok-é, aki futom?
Nem tudom – ha megöltök, se tudom.
Jaj, megvesznek a tavaszi fagyok
Megújra, míg tavaszvirágra várok,
S koporsófödél, ami fönn ragyog
És lenn az utca temetői árok;
Kezdettől fogva én nem én vagyok,
Kezdettől fogva én csak hazajárok –
S tavasz s virág s napfény és szerelem:
Élj és ragyogj és ne törődj velem!
Forrás: Magyarok Bábelben
Nyomom veszett a hóban, porban, sárban.
Elengedett a föld. Végre fölötte jártam
jégtiszta levegőben.
Magasba vittem a gyászt,
a haragot, a kínt,
a megpróbáltatást,
értelmes hűséget,
balga lázadást.
Mire volt jó? Kellett-e szenvedésem
és szenvedélyes jobbat-akarásom?
Tudni akartam: van-e jogom élni,
ha nem segítek, nem javítok a világon?
Jaj, nem tudom… Vagy más igen, csak én nem?
De soha nem féltem.
Ez minden tudományom.
Forrás: Index fórum: Kedvesch versek
Az vagy, akinek hiszed magad,
Vagy az, kinek mások tartanak?
Hétnek hétféle.
S hét nyelven beszélsz-e?
Hét éned, hét alakod van tán,
Vagy hét pecsét van kiléted titkán?
Van-e hét életed,
Vagy egy léted hétágú csupán?
A sorsod most melyik ágon jár,
Még hány csalódás, újrakezdés vár?
Hány lesz a hétfejű sárkány,
S a hétpróbás gazember, ki utadba áll?
Hány bőrt nyúz le rólad egy élet,
Talán épp hetet?
És lesz-e hétszínű szivárvány,
Mely megbocsájtja létedet?
Forrás: Lélektől lélekig
Hol vagytok ó szemeim, kik oly áldottnak véltetek egy arcot?
S hol vagy ó csodálatos fülem is, amely oly hegyes lett, mint a szamáré valamely édes-bús nevetéstől?
S hol vagytok fogaim, ti vérengzők, kiktől felserkent nemcsak a szamóca, de az annál duzzadtabb és pirosabb ajak is?
S hol vagy te mellemnek oly irtozatos dalolása?
S hol a kín és hol az áldás, amelyet most hiába keresek eszelős utaimon, görbe bottal a kezemben?
Loholni bolondúl? Kergetni az őzet, az őzlábút s utána ledőlni, susogni, nem is neki, de a holdnak…
Holmi rejtelmekről, amelyeket senki sem érthet egészen s amelyeknek zaklatott boldogság mindenkor a neve…
Hol vagytok ti mozgalmak és fekete átkok? Örök sietés? Hol a mohó száj s hol a nevetésem?
Úristen, hol a nevetésem s a tárgytalan zokogás is:
Mikor döngő hajnalodások vértelen messzeségei! hányszor
Leborúltam a sötétben elétek!
Hallgass rám oh ifjuság. Volt egy öreg görög egykor
Ki felemelte két kezét, mint a szobor s az ifjuságát visszakövetelvén
Mondott aiszchyloszi átkot arra, aki tette, hogy így meg kell az embernek öregedni.
Félig vakon állt a hegyen, csupa sugárzásba merűlve, – ősz haját verte a szél is
S pisla szeméből könnyei hulltak az Istenség magasztos lába elé.
S mégis szava dörgött, szavától megállt a malom, megrendültek a dombok
S az ötéves kos is felemelte rá a fejét. – – Ámde az Istenség
Nem nézett rá, nem felelt akkor az öregnek.
Sírt az Istenség. Mert, mintha dobokat vernének a fülébe, tompa dobot
S erre felelne a hegyomlás s e hegyomlásnak felelne a tenger…
Oly naggyá nőtt meg előtte s oly szentté az öregség ősi nyomora.
Mert hisz ott állt ő már önnön sírja előtt s még mindig pörölve a széllel
S még egyszer hangoztatni akarván igazát, mielőtt elomolna…
S aztán hát elment persze, – csend lett végül is e vidéken.
De a szívében is csupa csend volt már akkor, el ne feledjük s egy másik, még nagyobb figyelem…
S a feje körül tompa derengés.
Forrás: Lélektől lélekig
boglyas felhők sietnek a Hold előtt
(Weöres Sándor)
Jártál-e peremén az égnek,
hol rád vár a farönk?
Csapódott fel mögötted árnyék?
Csapódott fel göröngy?
Álltál-e peremén az égnek,
hol odavész a nyom?
S a kényszerített feledéssel
kiég az irgalom?
Láttad-e, peremén az égnek,
hogy légvár az erőd?
S boglyas felhők is elvetélnek
a vércse hold előtt?
Érted-e, peremén az égnek,
a jég miért rian?
S mért tátognak a rockzenészek
a tolókocsiban?
Mert lépni kell, mint hold a vízre,
s a mélység ágboga,
a hullám nekiront a partnak –
de ki küldte oda?
Forrás: Lélektől lélekig
Tűzvész elől van menekvés,
Rablók elől futhatsz messze,
Orgyilkost öl fürge kés,
Hogy őszi nap víg nép temesse,
S az éjszakának árnyait
Elűzi édes napsütés:
De jaj, magadtól menekvésed
Nincs e földön s föld alatt!
Magad vagy elméd ős-talánya,
Örökre társad, síri mécsed…
S jaj, bús szerelmed vagy magad… –
És életed örök magánya…
Ember, bűnös, bús kalandor,
Eltünődtem sorsodon:
Menekűlsz baráti körbe,
Elbujsz dús asszonyi ölbe,
Búvol a síri gödörbe…
Kígyó vagy te, majd madár…
Bizony, lemégy a síri földbe
S még alább, a sír alá is
Mindhiába szállanál:
Számodra nincs örök halál.
