A szél lengeti széleid,
Nehéz sötét. – S hol felhőid osonnak el,
Egy kis csillag dereng ott s oly szelíd…
Súlyos teher e földi lét nekem.
Úgy mondják, mély-álmomban meggyógyulhatok…
De nem lehet, aludni nem tudok.
S a lelkem gőgjén nem változtatok.
Oh némely ember alszik zsákokon,
Befal, ledől s horkolván sose lát
Bozontos mellű éjszakát.
Mint tófenéken furcsa limlomok
S a furcsa népség, mely ott imbolyog:
Olyan vagyunk. – A nyelve hogy pörög
Egynémely utcalánynak s hogy röhög, –
Az udvarlója nem nem tetszik neki. –
Bandzsít, kancsal, kopasz görög.
S egy katona megy ott, a lábait veti,
A bátorságát mind mellén viszi
S az árokparton ördög ráncigál zsidót
S egy sékelt ad neki.
Oh nagypénteki részegek, dicsők,
Hogy belefeküsztök a szélbe, – nők
Nem kellenek már néktek s földi fények,
Úgy száguldoztok, mint a vőlegények.
Oh elhamvadni volna jó
És feltámadni megint részegen…
Részeg király volnék egy nagy hegyen.
E hegynek én vagyok királya, – mondanám…
S az özvegyasszony dolga jó legyen,
S anyámra gondolnék a sírba’ lenn.
Oh elhamvadni volna jó,
Buzgón álomba kezdeni…
E részeg éjszakán hadd jósolok:
Hiába futsz ott fenn aranygolyó,
E föld súlyos-beteg, mint én vagyok.
Az inség itt a törvény, sírjatok,
Mert sírni kell ám nektek mindezen,
Hogy nincs termésetek e földeken,
S ha néha van, – elönti öt folyó.
Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia
