https://verskucko.com

Címke: Liget

  • Tóth Árpád: A vén ligetben

    A vén ligetben jártunk mi ketten,
    Aludt a tölgy, a hárs, a nyár;
    Hozzám simult félőn, ijedten,
    S éreztem: nem a régi már.
    Sebten suhantunk, halk volt a hangunk,
    S csendes volt a szivünk nagyon,
    És mégis csókba forrt az ajkunk
    Azon a sápadt alkonyon.

    Kezéből a fűre, könnyesen, gyűrve
    Lehullott egy csöpp csipke-rom,
    Fehéren és halkan röpült le,
    Akár egy elhervadt szirom.
    Szeme rámnézett kérdőn, búsan:
    (Nincs búsabb szem, mint aki kérd)
    Ily szomorúan, ily koldúsan
    Mért hívtuk egymást ide? mért?

    S mondta, hogy késő már az éj, s ő
    Megy… mennie kell… s elfutott.
    Hallottam haló zaját a lépcsőn,
    S nem tudom, meddig álltam ott.
    Aztán… le s fel jártam a parkban,
    Mint aki valakire vár.
    Gázolt a sarkam síró avarban,
    S aludt a tölgy, a hárs, a nyár…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szécsi Margit: A Trombitás Angyal

    Az igazi múzsát nem csapom el,
    a Trombitás Angyal a párom.
    Nem a mennyei ő, a malaszttal-teli,
    de ama göndörhajú vurstlibeli,
    s bár a tunikája a bokát fedi:
    tudom én – fiú ő a javából.

    Az igazi múzsát nem csapom el,
    ő temet el hihetőleg,
    borít rám verseimből lepedőt.
    S mert hűségével az ember lebőg,
    gáláns eszmékkel megcsalom,
    mielőtt szarvai a fejemre nőnek.

    De a sorsunkra testemmel emlékezem:
    ó, a látvány, künn a Ligetben,
    ahol jégcsillagos a sátorkalap,
    s abrakolnak meteort a hintalovak –
    ó, a látvány: a világ patái alatt
    megverve, kirúgva, mi ketten!

    Világ Forgása!
    Ideszorul az, aki hordja a terhet,
    aki már felnőtt az asztal alól,
    aki jogáért, a csókért hittel dacol,
    s akinek vénen sincs szeretni hol,
    a romlott hóba, egy nemzet!

    Gyere, add fel koronám, legyen király,
    király a poéta, mint régen,
    lebegjünk a kiosztott élet felett,
    be ne várjuk: bitang háta amíg levet –
    egy fél országgal és veled,
    angyalom, veled beérem.

    Gyere, te nímand, gyere, pofám,
    ide a csókot, a stexet.
    Voltunk a vérbeli, gyöngybeli pár,
    romantikára a profán halál,
    szolíd tájon a viharmadár –
    négy szárnyunk ma is a legszebb.