https://verskucko.com

Címke: líra

  • Gyurkovics Tibor: Száj

    Már nem tudom, hogy miért szeretlek,
    de azt azért tudom: nagyon.
    Most hát reád rakom a terhet,
    szempilláidra a szerelmet,
    a mellkasodra, a szívedre
    a vállaidra. S úgy hagyom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: A tó lelke

    Állottam hosszan, hallgatag,
    A fák alatt, a tó felett.
    Halvány holdfény a gallyakat
    Sugárba vonva reszketett.
    Ködben, homályban állt a tó,
    A légben néma mély igézet,
    Félálmodásba ringató.

    A tónak lelke megigézett.

    Levél se mozdul, nesz se szól.
    Hallgat a víz, szunnyad a szél.
    Hullám közül, a víz alól,
    A sejtelem világa kél.
    A tó beszél. Én hallgatom.
    S a vízbe nézek, egyre nézek.
    Élek?… Nem élek?… Álmodom?…

    A tónak lelke megigézett.

    Testetlenül és nesztelen
    Hűvös sugalmak rajja kel,
    És átszűrődik lelkemen.
    A tó, a tó titkot lehel.
    Átsző mindent e lehelet.
    Minden titok, amerre nézek.
    Nedves köd ül a táj felett.

    A tónak lelke megigézett.

    Homály, homály! Minden homály!
    Ez a chaos! Ez a setét!
    A némaság ős lelke száll
    Nagy szürke szárnyon szerteszét.
    A nagy szárny zajtalan suhan.
    Még nincs napfény. Még nincsen élet.
    Az anyag áll csak hangtalan.

    A tónak lelke megigézett.

    A némaságba belevesz
    A gondolat, a képzelet.
    Igen, az első reggel ez:
    A Lélek a vizek felett.
    Elömlik, áthat mindenen.
    Csak egyet látok, egyet érzek:
    A végtelen! A végtelen!

    A tónak lelke megigézett.

    És halkan és önkénytelen
    Imádság fogan ajkamon
    Arcod előtt, ó Végtelen.
    Imádkozom, imádkozom.
    És bennem föllobog a fény:
    Mely elveszett a vak homályban,
    A Fényes Végtelen ölén
    A lelkem, a lelkem megtaláltam!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor – Ne szólj

    Ne szólj, a szavak elrongyolódtak,
    ütött-kopott ószeri limlomok, még ha egy
    Júlia vagy Rómeó vagy mit tudom én ki
    viselte is volna vallomásul; ne szólj, nem szólok
    én sem. Mert mi lesz, ha egyszer kimondjuk
    azt a könnyen kimondható szót, mit mondunk majd
    azután, mivé lesz a kimondhatatlanság öröme,
    lesz-é fokozás, ha egyszer kimondjuk,
    nyilvántartásba vesszük s hivatkozunk rá,
    ha minden kötél szakad, vagy ha
    csak éppen összezördülünk valamiért?
    Nem vagyok fennkölt, se cinikus, sem parasztian
    prűd, csak babonás talán, akár a sámánhitű ősök,
    akik féltek néven nevezni istenüket.
    Ne szólj hát, minek oda a szó, hol egy tekintet,
    egy mozdulat többetmondó. Hagyd meg nekem azt a hitemet,
    hogy egy ki nem mondható nevű istenség kegyelméből
    s az ő dicsőségére élek e földön;
    a soha-nem-elég, a mindent-megismerni-akarás
    motorjával agyamban, szívemben végzem
    ember voltommal járó kötelességemet,
    és örömeim között is szótlanul ahhoz a
    legfőbb megtartóhoz imádkozom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila – Nagy ajándékok tora

    Ökölnyi nagy rubinkövet adok,
    Akaszd nyakadba s nézd, hogyan ragyog
    Szíved fölött, a melled közepén,
    Csodáld, hogy izzik, mint parázs, a fény.

    Szememből földre koszorút szövök,
    Mint istennőhöz, hozzád úgy jövök,
    Utad selyemmel, rímekkel verem,
    De rajt’ ne járj, mert ott sóhaj terem.

    Ha szomjazol, hát asszúbort adok,
    De pár sötétlő könnyet benn hagyok,
    S ha érzed, hogy az íze keserű –
    Azért csak idd, nincs édesebb nedű.

    Ha tested fázik, lelkem rád adom,
    Két vállad bársonnyal betakarom.
    És reszkető agyam, ha éhezel –
    Szükségbe nálam soha nem leszel.

    S ha fáradt tested megpihenni vágy,
    Nyugodj karomba – nincs puhább faágy,
    S mert kell majd egyszer mégis oltalom:
    Fogadd, fogadd el, kérlek, a karom.

    Fogadd el, vélük bármit is tehetsz,
    Azért hozzám kegyetlen nem lehetsz.
    Ha nem jönnél is, mind tiéd marad,
    Nem kéri vissza gyönge pillanat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Paul Verlaine: A reggel langyos és arany fényében úszva

    A reggel langyos és arany fényében úszva,
    harmattól nedvesen ragyog a rozs s a búza,
    s még őrzi az azúr az éj hűs illatát.
    Kószálni indulok most céltalan: tovább
    a part mentén, ahol rőt gyom virít, szegényes,
    a pázsitos úton, melyet éger szegélyez.
    Szél leng. Nagynéha jő csak erre egy madár,
    csőrében csöpp bogyó vagy szőke szalmaszál,
    s a víztükör fölött árnyéka fut tovább még.
    Mély csönd.
    Az álmodót úgy vonzza itt e tájék
    szelíd derűje, mely el-eldajkálta rég
    ábrándos álmait s ringatta kedvesét,
    a fiatal leányt, kinek emléke – gyengéd,
    hótiszta látomás – megzendül s földereng még,
    s kit költő álmodik s a férfiképzelet
    idéz rajongva, bár tán a világ nevet,
    s kit végre megtalált, a Társat, Őt, a lelket,
    kit lelke visszasír s azóta sem felejthet.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Az emberek

    Az emberek ártatlan pici borjakat
    visznek a vágóhídra.
    Fújtató lokomotívokat csinálnak
    s meghajszolják a gyanútalan őzeket.

    Az emberek kikacagják,
    akik testvérnek nevezik őket,
    drótsövényeket húznak, farkasvermeket,
    lövészárkokat ásnak.

    Az emberek uccát köveznek pokoli zajjal,
    lerombolják a költők márvány-palotáit.

    Az emberek rosszat beszélnek arról,
    akit én szeretek.

    Az emberek kitépték harangozó szívemet
    s felakasztották a falra:
    Róla nézik: hány az óra –
    és kurjantanak, ha megáll.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Erdei szerelem

    Sötétedik… láthatatlan tücskök ültek ki kunyhónk elé
    és elhallgattak a távol zuhogó fejszék.

    Ma az utak is összebújnak az erdő bozontos mellén
    és lélegzetét visszafojtva hallgatózik a meztelen levegő.

    Érzed az esti virágok izgató simogatását?
    (Most lehellik lelkünkbe illatos testüket a rétek.)

    Kezünkben a szerelem édessége csókolózik,
    mikor ujjaink véletlenül összeölelkeznek

    s minden tagom külön megrészegűl,
    ha hosszú-hosszú éjszakáinkra gondolok.

    Pedig már itt van az éj, csak mi nem vettük észre,
    hogy a kémény tetején kidugta borzas fejét a füst;

    újból itt van az éj s csak mi nem vettük észre,
    hogy kíváncsi rózsabimbók nyíltak ki szerelmes nyoszolyánkon.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sárközi György: Virágok beszélgetése

    – Külön indákon tekeregve bús virág voltam, bús virág voltál,
    Köszönöm, hogy nagy bolygásodban mégis-mégis hozzámhajoltál.
    Ideges, keringő kacsokkal akkor futottál mellém éppen,
    Mikor már-már alákonyultam sötét levelek hűvösében.

    – Külön indákon tekeregve bús virág voltam, bús virág voltál,
    Köszönöm, hogy nagy magányodban mégis-mégis hozzádkaroltál.
    Már-már sírósan becsukódó kelyhedet rámnyitottad önként,
    S lelked lelkembe átejtetted, hogy ott forogjon csípős könnyként.

    – Egymás mellett és egymás ellen nyílunk mi, nyugtalan virágok,
    Kergetőzve s összeborúlva, mint tengeren játszó sirályok,
    Rázkódva forgó viharokban, bukdosva pergő jégesőkben,
    Idegenül tán mindörökké, de mindöröktől ismerősen.

    – Egymás mellett és egymás ellen nyílunk mi, nyugtalan virágok,
    Megtört gőgben összeakadva, mint száműzött, koldus királyok,
    S úgy nézzük egymást szomorúan, kíváncsian s mindent tudóan,
    Mint hulló csillagok figyelnek egymás útjára lefutóban.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Mihail Lermontov: Nem gőgös szépség

    Nem gőgös szépség eszközével
    bűvöli ő az ifjakat,
    sóhajtva, néma szenvedéllyel
    nyomában nem tolonganak.

    Nem dőlyfös hullámzás a keble,
    nincs termetében isteni,
    lába elé lehullva, benne
    szentségét senki nem leli.

    De mégis, hogyha szól, ha nézed,
    az arcán minden mozdulás
    csupa mosolygó, lelkes élet,
    oly egyszerű és csodás.

    És hangja úgy lelkedbe árad,
    mint régi szép emlékezet,
    s a fájó szív szeretve bágyad,
    szégyenli szinte, hogy szeret.

    (Fodor András fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Weöres Sándor – Adagio

    Szállnak a vadlibák, szállnak,
    a gyermekláncfű kelyhe becsukódik,
    bugyrot cipel a nénike,
    édesem messzire ment.

    Megkérdezzem a nénikétől:
    hova ment az édesem, hova ment?
    Csak a vadlibák láthatják meg őt –
    csak a gyermekláncfű szólhatna róla.

    A csókod festi kékre az eget,
    szemed színétől zöldülnek a fák.
    Nélküled üres minden képkeret
    és világtalan az egész világ.

    Múltkor a kertembe egy fiú jött,
    gyümölcsöt hozott a kosarában.
    Kék ruhában jött, mint a napsugár,
    kék ruhád eszembe jutott.

    Csupasz volt a nyaka íve…
    mosolygott… nézett hosszasan…
    Gyümölcsöt hozott. Mind fanyar volt,
    a madaraktól kérdezd, hova lett.

    A csókod festi kékre az eget,
    szemed színétől zöldülnek a fák.
    Nélküled üres minden képkeret
    és világtalan az egész világ.

    De rég nem láttam két szemedet!
    s hogy fölébredtem egyszer éjjel,
    a bokorról két mérges bogyó
    bámult rám, sötét a sötétből.

    De boldog voltam én veled!
    s egy kövér ember jött szembe az úton,
    bő volt nekem a köpenye,
    bő volt neki a bánatom.

    A csókod festi kékre az eget,
    szemed színétől zöldülnek a fák.
    Nélküled üres minden képkeret
    és világtalan az egész világ.

    Forrás: Lélektől lélekig