Csak Veled szép
Jó érezni azt, hogy szeretlek
nagyon és egyre-egyre jobban.
Ott bujkálni a két szemedben
rejtőzködni mosolyodban.
Érezni, hogy a szemeid már
szemeimben élnek és néznek
s érezni azt, hogy szép, Veled szép
és csak Veled teljes az élet.
Mit el nem értünk külön tévelyegve
talán egy kis fészek adja meg nekünk
hol ajk az ajkon egymást átölelve
nevetve-sírva boldogok leszünk.
Forrás: versgyűjtemények
Körbejár az éjszaka
Elringat majd minden álmos fát
Jó barát az éjszaka
Csodaszép álmok várnak rád
Egy kicsit még a lámpa is ég
Maradjon kinn a sötét
Aludj hát, jó éjszakát
Ne félj, ne félj, vigyázok rád
Körbejár az éjszaka
Minden fényes könnyet összegyűjt
Égre szórja gyöngyeit
S bánatod, mint lepke elrepült
Kicsi vagy még, senki sem bánt
Paplanod csupa virág
Aludj hát, jó éjszakát
Ne félj, ne félj, vigyázok rád
A csillagfényes ég vigyáz rád
Az áttetsző sötét vigyáz rád
Még minden mozdulat rád vigyáz
Még minden gondolat rád vigyáz
Még álmatlan szemem rád vigyáz
Még egész életem rád vigyáz.
Forrás: kötetben megjelent vers (Szilágyi Domokos művei)
Egyszerre lélegzetet vettem,
torkom hirtelen szabadult,
a kő, mely majd bezúzta mellem,
sziromcsomó lett, szerte hullt;
s amikor szemem kinyitottam,
köröttünk egy ázott csalit
éppen a napban szárította
kamaszos lombjait.
Fülemben az a sötét zúgás
átváltozott és tiszta lett,
felismertem a patak hangját,
mely a sűrűben nevetett…
Nem félsz? kérdezted s szavaidból
ezüstös ujjú könnyűség
örvényt kavart a levegőben,
mely felkapott, sodort feléd
s mellemmel melledhez tapadtan,
mint törzséhez szélfújt levél,
éreztem, édes érintésed
magának elígér;
s mint fény ha bimbója kinyílik
valami enyhe ébrenlét
virágzott zsongó tagjaimban
s átsugárzott beléd.
Valami tündér szomjúsággal
ölelkezett két hűvös láng,
lankadtak s nem tudnak betelni
s a zsibbadás úgy szállt le ránk,
mint lepkék fehér havazása,
mely megülte ámult szívünk…
szárnyak nyitódtak és csukódtak
s a csalit felrepült velünk…
Lépések… láttak? sose bánjad!
mentünk s az úton a kavics
fehérre mosva nevetett ránk
s virágok, füvek, bokrok is;
zöld tenyereken ázott lepkék
dermedten ültek, míg a nap
leheletével melengette
az ájult, fehér szárnyakat.
Forrás: Lélektől lélekig
Agyát, szívét is hámba fogja,
merengve hallgat, szól szorongva,
akinek szerelem a gondja.
Fészek-rakók álmait sejti,
tolakvó énjét elfelejti,
szellős nádasban el is rejti.
Kedvesének hű tükre lenne,
s míg ő csudálná magát benne:
szemérmes, dús titkokra lelne.
Forrás: Lélektől lélekig
Sérült sas volt. Rabúl ül ketrecében.
Eltűnt a szikla és a kék magasság.
Azóta őrli vadmadár-eszében:
Most megtanultam, hogy mi vagy, szabadság.
Forrás: Lélektől lélekig
A vadludak és a darvak
már az égre ékelődnek;
hosszú őszt a maradóknak,
jó utat az elmenőknek.
A fecskék is készülődnek,
sürgönydróton sorakoznak;
jó utat az elmenőknek,
hosszú őszt a maradóknak.
Az árnyékok vékonyodnak,
a patakok hűvösödnek;
hosszú őszt a maradóknak,
jó utat az elmenőknek.
Gyapjasodnak a kis őzek,
vöröslik a lenyugvó nap;
jó utat az elmenőnek,
hosszú őszt a maradónak.
Forrás: Lélektől lélekig
Mikor a hab zuhogva a makacs kőre zúdul,
nagy rózsáját a ragyogás kibontja,
egyetlen fürtté válik a tenger láthatára,
egyetlen csepp kék sóvá, mely aláhull.
Ó, tajték közt kinyíló magnólia, te fénylő,
mágneses utazó, kinek holta virágzik,
ki mindig újra vagy, és mindig újra nem vagy,
elrongyolt só, a tenger szikrázó áradása.
Te meg én, mi, szerelmem, nem törjük meg a csendet,
míg örök szobrait összezúzza a tenger,
s a dühöngő fehérség nagy tornyait ledönti,
mert a végnélküli föveny s a csapkodó víz
e sűrű, láthatatlan mintájú szövetében
mi őrizzük az űzött, egyetlen gyöngédséget.
Forrás: Lélektől lélekig
Fordította: Somlyó György
Már nem tudom, hogy miért szeretlek,
de azt azért tudom: nagyon.
Most hát reád rakom a terhet,
szempilláidra a szerelmet,
a mellkasodra, a szívedre
a vállaidra. S úgy hagyom.
Forrás: Lélektől lélekig
Állottam hosszan, hallgatag,
A fák alatt, a tó felett.
Halvány holdfény a gallyakat
Sugárba vonva reszketett.
Ködben, homályban állt a tó,
A légben néma mély igézet,
Félálmodásba ringató.
A tónak lelke megigézett.
Levél se mozdul, nesz se szól.
Hallgat a víz, szunnyad a szél.
Hullám közül, a víz alól,
A sejtelem világa kél.
A tó beszél. Én hallgatom.
S a vízbe nézek, egyre nézek.
Élek?… Nem élek?… Álmodom?…
A tónak lelke megigézett.
Testetlenül és nesztelen
Hűvös sugalmak rajja kel,
És átszűrődik lelkemen.
A tó, a tó titkot lehel.
Átsző mindent e lehelet.
Minden titok, amerre nézek.
Nedves köd ül a táj felett.
A tónak lelke megigézett.
Homály, homály! Minden homály!
Ez a chaos! Ez a setét!
A némaság ős lelke száll
Nagy szürke szárnyon szerteszét.
A nagy szárny zajtalan suhan.
Még nincs napfény. Még nincsen élet.
Az anyag áll csak hangtalan.
A tónak lelke megigézett.
A némaságba belevesz
A gondolat, a képzelet.
Igen, az első reggel ez:
A Lélek a vizek felett.
Elömlik, áthat mindenen.
Csak egyet látok, egyet érzek:
A végtelen! A végtelen!
A tónak lelke megigézett.
És halkan és önkénytelen
Imádság fogan ajkamon
Arcod előtt, ó Végtelen.
Imádkozom, imádkozom.
És bennem föllobog a fény:
Mely elveszett a vak homályban,
A Fényes Végtelen ölén
A lelkem, a lelkem megtaláltam!
Forrás: Lélektől lélekig
