Ha hazatérek kis szobámba,
Én befejeztem robotom:
Szűzies, tiszta szerelemmel
Egy arcképhez fohászkodom.
Ahogy gyerekkoromban tettem,
Imára kulcsolom kezem,
De az imádság nem a régi…
Már arra nem emlékezem.
És áhítattal térdre hullok,
És ajkamon sóhaj fakad:
„Te, aki jobb vagy mindeneknél,
Áraszd reám malasztodat!
Te, akihez a szenny nem ér föl,
Te édes, szőke, tiszta szent,
Kinél fehérebb szőke angyal
Egyetlenegy sincs odafent.
Emeld magadhoz azt a szolgád,
Ki most a lábadhoz borult,
S bocsásd meg néki szeretettel,
Hogy bűnös és hogy nyomorult.
Bocsásd meg néki, hogy hitetlen,
És hogy a bűne millió,
Hisz nem lehet mindenki tiszta,
És nem lehet mindenki jó.
Bocsásd meg néki, hogy szerelmes,
Hogy életének nem örül,
És nem lát glóriát sehol sem,
Csak a te homlokod körül.”
