Ameddig léteznek macskák,
az egéren nem segít, hogy
kinevezik elefántnak.
Éjszakánként a macska is párnámra hajtja a fejét
eleinte még tiltakoztam
de végül makacs macska-kitartása győzött
már nem zavarom el
ha nagy ritkán úgy dönt hogy máshova telepedik
arra gondolok talán beteg
vagy megsértődött valamiért
egyébként soha nem a lepedőn a paplanon
kizárólag a párnán érzi jól magát
végülis jól jártam vele nem szuszog hangosan
kevesebb zajjal jár mintha egy ember feküdne mellettem
de van egy hátránya is rád emlékeztet
ő az aki ismerőseim közül legtöbbször látott téged
és gyakran felugrott nagy merészen közénk vagy ránk
az ágyra miután megunta az ágy előtti nézelődést
eleinte ezt nem merte csak döbbenten figyelt
arra gondoltunk a macska szent állat
csöpp macska-agyával rájött, hogy az ágy szent dolog
de csalódnunk kellett benne
azt az arcodat szeretném még egyszer amikor azt mondod
egy macskával kell osztoznom rajtad
és ami utána következett
Forrás: Lélektől lélekig
Elfutott a verés elől
a gazda kutyája.
Előle a rémült macska
felkúszott a fára.
Ettől persze felrebbent a
faágról a veréb,
s az egésznek a muslica
itta meg a levét.
Forrás: Szeretem a verseket
Fel-alá sétált a macska,
Magasan forgott a hold.
Surranó rokona fölnézett
Rá, amint kóborolt.
Fekete Minnaloushe jajjal
Bámult a holdra: hideg,
Szeplőtlen fénye az állat
Vérét nem kímélte meg.
Minnaloushe szalad a fűben.
Kecsesen lendül a láb.
Táncolsz hát, Minnaloushe, táncolsz?
Ki megleli jó rokonát,
Mihez is kezdene máshoz?
Egyszer majd belefárad
A bókolásba a hold is,
Új táncra kedve támad.
Minnaloushe surran a fűben.
Holdfényes szerte a tér.
Fönt a magasban a szent hold
Új szakaszba ér.
Tudja-e Minnaloushe: fénylő,
Nyugtalan szembogarán
Újhold száll teliholdak,
Telihold újak után?
Minnaloushe surran a fűben,
Senki sem ér föl vele,
A változó holdra nyílik
Változó bölcs szeme.
(László Noémi fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
A cica szép kis fehér állat,
de boszant engem szüntelen.
Én csupa illem vagyok nálad:
ő rád ugrik, a szemtelen.
Én a kezed se merem fogni,
fülét ő kebledhez feni,
s amire nem mernék gondolni:
bajszát orcádhoz dörzsöli.
Én szólok, mint az Illem-könyve;
ő meg szép nyakadhoz dőlve
mormolgat, mint egy vén szerelmes.
S amíg a méreg engem csikland,
szemed reám édesen pillant,
és mondod: „A Micó… ugye kedves?”
Forrás: www.eternus.hu – Gárdonyi Géza versei