https://verskucko.com

Címke: Madách Imre

  • Csuka Zoltán: A tragédiák vállalójához

    Madách,
    ezerkilencszázhuszonháromban a centenáriumok
    végtelen sorában,
    a századok találkozóin veled is kezet fogunk,
    aki az emberi tragédiák vállalója voltál,
    realitással és fájdalommal,
    mint a rakparti munkás, aki naphosszat
    a súlyos zsákokat cipeli.
    Te vagy a diadalt hirdető síp
    a káosz univerzumokat betöltő orgonájában.
    Mi is üdvözlünk, a kitagadottak és az eretnekek,
    akiket kiűztek, mert emberek akartunk lenni,
    mi is, akik veled együtt
    a nagy emberi tragédiák vállalói vagyunk,
    és „küzdve küzdünk” az emberért,
    akit te is óhajtottál
    és „bízva bízunk” az emberben,
    akit a ma látók szemei előtt formál
    az idők teremtő ereje.
    Igaz ige volt, amelyet te ejtettél,
    minden küzdelmek reménytelenségéről
    és mégis reményteljes voltáról
    és azért
    megfáradt homlokunkat megint
    és újra az égnek szegjük,
    a tűzmagvas napot tesszük a szívünk helyére,
    veled együtt,
    mert így parancsolják ezt az élet és a dac
    titokzatos erői,
    amelyek átütnek az évmilliók végtelenjén.
    És ha munkánk gyümölcsét boldog örömmel
    most nem is szakasztjuk
    és ha föld leszünk a földben,
    por a porban,
    cseppnyi víz a tengerek rengeteg ölében:
    tudjuk,
    az életet éltük,
    a cselekvést megcselekedtük,
    küzdöttünk, bíztunk és vállunkat örömmel
    tartottuk
    a nagy tragédiák hordozására
    és – így volt az jó, igaz és egész!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Madách Imre – Emlékszel-é?

    Emlékszel-é a szép napokra,
    Midőn oly boldogak valánk,
    És minden oly szép összhangzással
    Mosolyga ránk,
    Emlékszel-é?

    Hallgattuk a pacsirta dalát
    S midőn eltűnt felhők megett,
    Lelkünkben halkan folytatók a
    Lágy éneket.
    Emlékszel-é?

    Akkor szívünkben is tavasz volt,
    Szerelmem a pacsirtaszó.
    Felhő borít most engem is, de
    A dalra óh
    Emlékszel-é?

    Folytatja-é azt, lány, szíved még,
    Mit csak neked danoltam én?
    Ha nem, – dalával e szegény szív
    Is halni mén,
    Ha feledél.

    Nem zeng fel újra, mint pacsirta,
    A szívre nem jő két tavasz,
    S számomra benned, oh leányka,
    Már veszve az,
    Ha feledél.

    S ha mondok is dalt, őszi szél az,
    Mely hord hervadt virágokat,
    Miket a dús tavasz feledve
    Az őszre hagy,
    Mint feledél. – –

    Forrás: MEK – Magyar Elektronikus Könyvtár

  • Madách Imre – Ne légy közömbös

    Kerülj, miként más sarkát a delej,
    Mint szirtet a hajós utában,
    Gyűlölj, mint angyal a kárhozatot,
    Mint csendes éj a vadzajú napot:
    Közömbös csak ne légy irántam!

    S ha látom, hogy szívedben szűm iránt
    Akárminő, de érzemény van,
    Remény táplál mindaddig engemet,
    Mert aki gyűlöl, még talán szeret.
    Közömbös csak ne légy irántam!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Madách Imre: Fehér rózsa

    Halvány és szende vagy,
    Mint gyönge rózsaszál,
    Előttem e virág
    Nagy kedvességben áll.

    De százszor kedvesebb
    Illatjáért nekem,
    Leánynál illatul
    Van tiszta szerelem.

    Oh lány! ha rózsa vagy,
    Tanulnod tőle kell,
    S az illatát csupán
    Éltével hagyja el,
    Mert hogyha elröpűl,
    A rózsa szerelem,
    Bús csalogányoddal,
    Leány, mi lesz velem?

    Forrás: Versek mindenkinek

    madách imre, fehér rózsa, szerelem, rózsa, lírai vallomás, magyar költészet

  • Madách Imre: Karácsonykor

    Zúgva nyargal a szél, hordja a havat,
    mindenekre tiszta fénypalástot ad.
    Egyiránt borít el bércet, völgyeket,
    tán az egyenlőség tart ma ünnepet.

    Ünnep van valóban, ím a büszke vár
    dús világításnak özönében áll,
    fényes csarnokáról hangzik a zene,
    s vad dombérozásnak hangja jön vele.

    Vár alatt útfélen űl kolduscsalád,
    férj s nő átkarolva tartja magzatát,
    keblök melegével óvják gondosan,
    s rájok elterítve egy rossz gúnya van.

    Így űlnek sokáig, némán, reszketeg,
    míg a férjnek ajki szólni kezdenek:
    „Márma van karácsony szentelt ünnepe,
    a nép megváltója márma születe;
    jó, hogy ez egy emlék megmaradt reánk,
    mert feledtük volna, hogy megváltatánk.

    Óh, hatalmas Isten, hát miért, miért
    ontatál fiaddal értünk drága vért?
    Hogy dombérozásra több ünnep legyen,
    s a nép rab maradjon véges-végtelen?

    Cél után fáradni, küzdeni dicső,
    elfeled minden bajt, aki célhoz jő,
    ah, de én mért hordom a szörnyű igát,
    csak hogy életemet nyomorogjam át,
    s amelyet kiküzdök, életem minek,
    hogy legyen igámat hordani kinek?

    Rettentő körút ez, melynek vége nincs,
    egy kétségbeejtő örökös bilincs. –
    Vagy nagy ég, megvolnánk váltva általad,
    és igába tart csak zsarnok akarat?
    Úgy még jő idő, mely újra törvényt tesz,
    s a megváltó újra gunyhó sarja lesz. –
    Hátha e bíró még gyermekem lesz tán,
    óh, takard, takard nőm édes gondosan.

    Jőjj, jőjj közelebb, így hajtsd reám fejed,
    hadd tomboljon a szél, rossz szűrünk felett,
    szálljon a hó, itten vad dühe nem ér.” –
    S ím leszáll közéjük enyhadó tündér,
    édes álomképet sző rájok keze,
    s boldogok mindhárman, férj, nő s gyermeke.

    S hogy ne verje őket zord valóság fel,
    lassan eltakarja őket hólepel. –
    A várból öröm száll – zúg a téli szél –
    a család helyén csak kis hódombot ér.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Madách Imre: Szélhárfa

    Szélhárfa a költő keble, ha
    némán, magába zárva áll,
    sok szép daleszme szunnyadozva,
    mint a virág bimbója vár.

    S ha illatos szél lenge csókja
    hoz rája rózsalevelet,
    megcsendül ím a hárfa hangja
    és zeng édes lágy éneket.

    Ha jő az ősz fagyos szelével
    és sárga lombot hord legott,
    gyászos rokonság érzetében
    a hárfa húr is felzokog.

    De hogyha Istennek haragja
    viharzik a szent hon felett,
    mi hárfa volt, most vész harangja,
    és felsikolt és megreped.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Madách Imre: Az aradi sírra

    Nem néztetek erőst, hogy szolgáljátok,
    Ki fényesen majd jutalmazni tud,
    Akit szolgáltatok egy árva hon volt,
    Ím sírotokra emlékkő se jut.