Cinkék járnak a szívem ablakára,
a madárkákat már régen etetem,
de most már néha gondolkodni kezdek,
meddig tart vajon az életem?
Meddig tart kint a tél, belül a meleg?
Szívem mikor fog elsötétülni?
És vágyaim utolsó szép madara
mikor fog búsan elröpülni?
Forrás: Fekete István versei
(1962)
Voltam én, voltam én,
fecske voltam én.
Tavasz gyúlt, ha jöttem,
kedvesem szemén.
Rigó voltam, cinke:
kilenc nyáron át
egymagam daloltam
kedvesem dalát.
Voltam én, voltam én,
sirály voltam én!
Villámlott a röptöm
kedvesem szemén.
Hattyú voltam, hattyú,
úsztam csendesen.
Hófehérré tettem
szőke kedvesem.
Lettem én, lettem én
csukló néma hang:
édesem szemében
zokogó galamb,
varjú lettem, varjú,
borzas és sötét.
Feketébe vontam
édesem fejét.
Forrás: Index Fórum – Kedvesch versek
Hajnali négykor bekiabáltak,
ahogy a torkukon kifért,
(bár az ablak alatt a fáknak
zöld korcsmáiba még alig ért,
még nem is ért új fénye a napnak)
s mint a bolondok, úgy kacagtak,
kurjongattak az ablak alatt vad
vígadozásban a kerti rigók.
Hajnali négykor e szárnyas égi
korhelyek dala vert ma fel.
Micsoda hangok csetepatéi!
Füttyök, sípok, ezer meg ezer!
Bosszantott ez a csibészlárma,
de a szívem nemsokára
együtt dalolt, egy nótára
vert veletek, buta sárgarigók.
S mintha én volnék a hajnal,
mintha én volnék a kert,
úgy megteltem e friss zsivajjal,
úgy telezengett az irigyelt
állati jókedv bölcsessége,
hogy valami könnyű égbe,
földöntúli békességbe
vittek, emeltek a földi rigók.
Hajnali négytől harsogott a
korhelynóta az ablak alatt;
úgy zengett az a dal, hogy azóta
nélküle is csupa fütty a nap;
csupa fütty, pedig elhallgattak
s reggelre emlék maradt csak,
hogy milyen éktelenül mulattak
a hajnali kertben a sárgarigók.
Forrás: DIA
