https://verskucko.com

Címke: magány

  • Petőfi Sándor – Karácsonkor

    Énhozzám is benézett a karácsony,
    Tán csak azért, hogy bús orcát is lásson
    És rajta egy pár reszkető könnyűt.
    Menj el, karácsony, menj innen sietve,
    Hiszen családok ünnepnapja vagy te,
    S én magam, egyes-egyedül vagyok.

    Meleg szobám e gondolattól elhűl.
    Miként a jégcsap függ a házereszről,
    Úgy függ szívemről ez a gondolat.
    Hej, be nem így volt, nem így néhanapján!
    Ez ünnep sokszor be vígan viradt rám
    Apám, anyám és testvérem között!

    Oh, aki együtt látta e családot,
    Nem mindennapi boldogságot látott!
    Mi boldogok valánk, mert jók valánk.
    Embert szerettünk és Istent imádtunk;
    Akármikor jött a szegény, minálunk
    Vigasztalást és kenyeret kapott.

    Mi lett a díj? rövid jólét múltával
    Hosszú nagy ínség… tenger, melyen által
    Majd a halálnak révéhez jutunk.
    De a szegénység énnekem nem fájna,
    Ha jó családom régi lombos fája
    Úgy állna még, mint álla hajdanán.

    Vész jött e fára, mely azt szétszaggatta;
    Egy ág keletre, a másik nyugatra,
    S északra a törzs, az öreg szülők.
    Lelkem szülőim, édes jó testvérem,
    Ha én azt a kort újolag megérem,
    Hol mind a négyünk egy asztalhoz ül!…

    Eredj, reménység, menj, maradj magadnak,
    Oly kedves vagy, hogy hinnem kell szavadnak,
    Ámbár tudom, hogy mindig csak hazudsz…
    Isten veled, te szép családi élet!
    Ki van rám mondva a kemény ítélet,
    Hogy vágyam űzzön és ne érjen el.

    Nem nap vagyok én, föld és hold körében;
    Mint vészt jelentő üstökös az égen,
    Magányos pályán búsan bújdosom.

    Pest, 1846. december

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Czóbel Minka – Ki volt?

    Mély nyomok a hóban,
    Elhagyott nagy kertbe’,
    Kékesre nyomúlva
    A fehér hó pelyhe.

    Ki járhatott erre?
    – Az út oly elhagyott –
    Látom még a nyomot,
    De nem az alakot.

    Majd visszaképzelem:
    Milyen volt az élet,
    Mely itt magányosan
    A nagy hóba tévedt?

    Mintha már látnám is,
    Jő felém egy árnyék,
    Mintha az árnyékban
    Magamra találnék.

    Hiszen én jártam itt –
    Ide be van nyomva,
    De már nem ismerek
    A saját nyomomra.

    Forrás: www.eternus.hu – Czóbel Minka versei

  • Tóth Árpád: Levél

    Ha ez a levelem megérkezik,
    Édesem, gondolj rám egy kicsit.

    Képzelj magad elé: szivarozgatok,
    Fáradt vagyok és csendes és nagyon elhagyott.

    Azt gondolom, maholnap meghalok,
    S azt is gondolom, nem kár, ha meghalok.

    Elküldöm neked ezt a levelet,
    De nem mint régen: csevegni veled.

    Tudom én, kopott rongy már a szavam,
    Jaj, hogy kényes szavam is odavan.

    De kell, hogy mégis írjak teneked,
    Kell, hogy búsan nézd e bús jeleket.

    Felszakadó sírásod kell nekem,
    Szivarozgatva tűnődni ezen.

    Gyilkosság ez, gyilkosság ez, tudom,
    De lásd, egyedül kínlódom nagyon.

    S szívemnek jólesik ez a kis meleg:
    Hogy még valaki felsír, ha izenek.

    Forrás: nem került megjelölésre

  • Ady Endre: Teveled az Isten

    Teveled az Isten
    Az Istenhez gyönge szódat emeled:
    Teveled lesz akkor az Isten.

    Elvesztetted szegény, kóbor magadat:
    Ha szabad: segítsen az Isten.

    Perc-barátok kedve már elköltözött:
    Búk között itt lesz tán az Isten.

    E szép élet nem sok örömet hozott:
    Gondozott azonban az Isten.

    Az Istenhez gyönge szódat emeled:
    Teveled lesz akkor az Isten.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Dsida Jenő – Száraz ág

    Szép, lankadt novemberi gally,
    jó bánat tiszta, lassú míve,
    kiről levált a röpke raj
    s alatta hajló, száraz íve
    maradt hűs, haldokló kezeknek,
    magánnyal dús és koldus ág,
    melyen csak emlékek rezegnek:
    elvégezett szomorúság! –

    miért vettelek észre ma
    talán először életemben,
    mint sokszor elhadart ima
    szavát, amely az értelemben
    tartalmat nyer és felvilágol?
    Miért nincs más rajtad kívül
    szememben ebből a világból,
    mely elsötétül és kihűl?

    Forrás: arcanum.com/hu

  • Babits Mihály: SUNT LACRIMAE RERUM

    Van a tárgyaknak könnyük. Érzem olykor,
    hogy sírnak a szobámban nesztelen;
    sötétedő, sejtelmes alkonyokkor
    bús lelküket kitárják meztelen.
    Tán azt hiszik, nem látja most szem őket:
    ki járna a sötétben eleven?
    De én, szobáknak baglya, nézem őket,
    örülve, hogy van, aki sír velem.

    Nézem, hogy elhagyja magát az asztal,
    silány terhét emelni únja már.
    Az ágy, mint akit senki sem vigasztal,
    gyötrelmes éjet önmegadva vár.
    (Keresztény rabnő várhat így az éjre,
    bírván basája undok, únt kegyét.)
    A vén karszék némán húzódva félre
    bús daccal tölti bársonyos begyét.

    Szégyenlett kínjuk fájlalják a képek,
    szegekre fölfeszített vértanuk,
    s mint este egyedül maradt cselédek,
    sírnak a tárgyak, bárha nincs szavuk.
    Sírnak, mint néma lelkek, mint vak árvák,
    süket szemek, sötétbe zárt rabok,
    halottlan-holtak és örökre lárvák,
    léttelen lények, tompa darabok.

    Forrás: Index.hu / Kedvesch versek

  • Kosztolányi Dezső – Egy kézre vágyom

    Jó olvasó, ki ülsz a lámpa mellett,
    akárcsak én itt, most rád gondolok,
    s akármi vagy, versekkel ünnepellek.
    Látom fejed, figyelmes homlokod.

    Testvértelen és bánatos a költő
    az életek, a szívek alkonyán.
    És néha, ó, a magányos ődöngő
    kétségbeesve nyúl egy kéz után.

    Most a kezed kell – nincs kéz a világon
    mit így szorítanék, egy kézre vágyom,
    az éjen át nyújtsd, légy akárki bár.

    Gondolj reám és messze útjainkra,
    s mondd, ki lehet, aki e verset írta,
    ki az a testvér és neki mi fáj?

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Csorba Győző: Magános fa

    Társaim az apró füvek, nem messze tőlem fut az út,
    társaim az apró füvek, nincsenek méltóbb társaim,
    állok magam, azt sem tudom, hány éve már, – az éveim
    gyűrűkbe nőve védenek kérgem alatt.

    Ha emlékeim kérdenék, nehezen tudnám kezdeni:
    láttam, hallottam már sokat, s nem felejtettem semmit el.
    Nem messze tőlem fut az út, és lombom alatt mély a hűs,
    hallottam, láttam már sokat: bölcs agg vagyok.

    A lombom alatt mély a hűs, a lombom között mély a csönd,
    kis fészkeket dédelgetek, és lengetem a szeleket,
    egyfelé nyílt a tág határ, másfelé domb keríti el,
    s a domb mögül jönnek felém az emberek.

    Jönnek felém az emberek, hogy honnan jönnek, nem tudom –
    ó, mi lehet a domb mögött? – csak egyszer látnám legalább,
    de megroppant már az erőm, fölébe nőni nem fogok,
    s titok marad a volt-titok halálomig.

    Forrás: DIA – Csorba Győző

  • Csorba Győző: Csalás ellen

    Meleg tenyerek ízét hordtad
    a szíveden. Ó gyáva, gyáva!
    Tudtad, hogy önmagad csalod csak,
    s hiába tudtad, mégse hitted.

    Látod, minthogyha őszi éjben
    meztelenül a kertben állnál:
    dideregsz. Hűs harmat vízében
    ázott virágok borzongatnak.

    Ha most egyszerre megölelne
    sok szeretőd, kis törpe tested
    dús karjaik közt elmerülne
    és irigyelne, aki látna. –

    S, ó, nincsen nálad senki árvább!
    te olaj vagy, mindenki más víz,
    hát rántsd le már az álnok lárvát,
    nézd meg magad és értsd meg végre:

    embernek jöttél, egyetlennek,
    páratlannak és társtalannak,
    embernek jöttél, jaj, embernek!
    ez az igazság, nincs menekvés.

    Forrás: DIA – Csorba Győző

  • 1. Török Sophie: Versek – III.

    Török Sophie: Versek – III.

    Asszony vagyok, gyökértelen, magányos
    és szabad! Két névvel jelölt az élet
    óh nyomorult asszony! – két jel közt
    egy énem idegenül áll. S nevek, rangok
    és jelek káoszában önmagába zárulva csak
    egyet tud már: én! Én, ki egyetlen, apák
    és utódok zsarnoki láncából kiszakadva, én!
    páratlan, meddő és magányos…
    Kihez tartozom én? senki asszony, kölcsön
    nevekben félénk idegen? Kihez tartozom?
    Istenhez… földhöz… illathoz… önmagamhoz!

    Forrás: Nyugat, 1928/24. szám