https://verskucko.com

Címke: magány

  • Komáromi János: …a neveddel alszom el

    amikor fáradt utam
    Napot kísérve véget ér
    párnámba rejtem
    elgyötört arcomat
    karjaim a semmit ölelik
    csendben ringatom el
    árva magamat és
    …a neveddel alszom el

    üres utcákon bolyonganak
    elárvult érzéseim
    minden kapu zárva
    hiába dörömböl
    magára maradt szívem
    csak a kongó visszhang
    felel és végül
    …a neveddel alszom el

    havas hegycsúcsokon
    gyönyörű szikrák csillannak
    a fény hideg táncot jár
    mindent elborít
    a hófehér magány
    épp ilyen üres a szobám
    ahol egyedül kuporgok és
    …a neveddel alszom el

    zárt szemhéjak mögött
    a csend ül ünnepet
    szivárvány-köröket ír
    a sötétbe az álom
    nappali szavaim az imént
    itt zsongtak még
    de most egyiket sem találom és
    …a neveddel alszom el

    csodás képek billennek át
    az érzékelés peremén
    még éber létem dobog bennem
    való világom még fogva tart
    de enged már a rációból font kötél
    oszlik már a lehet, a nem lehet
    tudatom függ egy pókhálófonálon és
    …a neveddel alszom el

    az éjszaka tengere ringat,
    ölel, átkarol, hajamba túr
    fülembe súgja
    lágyan csobbanó vágy-dalát
    csókokat küldenek álmaim
    már messze visznek nyugtalan útjaim
    még hangtalan motyogok és
    …a neveddel alszom el

    hányszor lesz még, hogy
    furcsa-holdas éjszakán
    ajkamon sóvár szavak fakadnak
    sóhajaim nekiütődnek a falaknak
    és a takaró alatt vacogó testtel
    önmagamba görbült szeretettel
    magányos éjjel, helyetted
    …a neveddel alszom el

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Egy hideg arc

    Én ittam borát már a hatalomnak,
    Amit a lélek ad.
    Élveztem magamat
    Hegyen, tömeg felett.
    A rámszegezett izzó szemeket
    Láttam.
    Láttam a népet megremegni láztól,
    S várni, hogy lelkem bús csipkebokrából
    Mikor csap ki a láng?

    Tapsolt, zúgott az emberáradat, –
    S én hálátlan, ezalatt felfedeztem
    Egyetlen arcot, mely hideg maradt.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Stephen King: Állj ki mellettem

    „A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani. Ha ezekről beszélsz, nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak – amíg a fejedben vannak, határtalannak tűnnek, de kimondva jelentéktelenné válnak. Ám azt hiszem, többről van itt szó. A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve, irányjelzőként vezetnek a kincshez, amit az ellenségeid oly szívesen lopnának el. Ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz. És szerintem ez a legrosszabb. Amikor a titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs, aki megértsen.”

    Lélektől lélekig

  • Erdős Olga – Őszi chanson

    A platán utolsó levelét
    is letépte ma a szél.
    A ködös utcán
    csupán a vacogó
    november kísér.
    A nyirkos avaron
    lépteim koppanása
    suttogássá csitul és
    a nagykabát
    fázva ölel át.
    Üres lett a pad
    a magányos fák alatt.
    Eszembe jutsz… –
    milyen rég volt, hogy láttalak!

    Párizsban lenne most jó.
    A kékes neonfények
    tompán verődnének
    vissza arcomról.
    A Szajna felé haladva
    belém karolna Ady
    és József Attila.
    Aztán beülnék kávét inni
    egy bárba,
    és a félhomályba
    szalvétára vetnék néhány
    kusza sort,
    ami talán verssé válna
    egyszer,
    valahol.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wass Albert – A legjobb barátom

    Élek én, mint oly sok éve
    magányom csendes, lágy ölén,
    legjobb barátaim lettek a könyvek,
    mikben nem csalódtam én.

    Ha felcsapom a könyv fedelét,
    és utazok a betűk tengerén,
    messze-messze röpít képzeletem
    s élem a mások életét.

    Feltárul előttem sok, színes világ
    s ilyenkor boldog vagyok nagyon,
    megnyitom lelkem zárt kapuját,
    az érzéseket áradni hagyom.

    Sokszor csillog könny szememben,
    máskor hangosan kacagok,
    feledni tudom gondom, bajom,
    mert kiről olvasok, nem én vagyok.

    Kirekesztem a zajos világ,
    a csend és nyugalom szigete vár,
    itt feledem sok kudarcom,
    háborgó szívem is megnyugvást talál.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Garai Gábor: Töredékek a szerelemről

    Ki megvigasztaltad a testem,
    áldott legyen a te neved.
    Hazug voltál, hiú, hitetlen?
    Vakmerőbb, mint a képzelet!
    Hová hullsz? Én meszes közönybe.
    Nincs áhitat már nélküled.
    Csak nemléted fekete szörnye,
    és kábulat és szédület.
    És csönd. Irgalmatlan magányom
    többé már meg nem osztja más.
    Vár végső szégyenem: halálom.
    S nincs nélküled feltámadás.

    *
    Lehet, csak a hibátlan testedet
    szerettem, s föltárult, elengedett
    szépséged gyújtottam ki a szilaj
    szenvedély képzelt lángcsóváival?
    Lehet, hűséged, vadságod csupa
    varázsolt rongy volt, festett glória:
    én rádbűvöltem rajongón – te csak
    eltűrted jámbor hóbortjaimat?
    Lehet, hogy így volt.
    Akkor is neked
    köszönök mindent – s elvégeztetett.
    Fönntart még a tőled vett lendület.
    Már semmi sem leszek tenélküled.

    *
    Immár aligha változom meg:
    minden vonásom végleges.
    Mi eddig eszmém s mámorom lett,
    eztán sorsom törvénye lesz.

    *
    Aláaknázott terepen
    lépkedek feszes nyugalomban.
    Dühöm csak jelentéktelen
    legyek dünnyögésére robban:
    a folytonos életveszély
    morajától szemem se rebben;
    minden reményem benned él,
    halálomnál véglegesebben.

    *
    Mire megszüljük egymásnak magunkat,
    kihordunk annyi kínt, kívül-belül,
    hogy elszakadni egyikünk se tudhat
    többé a másiktól:
    feltétlenül
    valljuk egymást, mint gyermekét az anyja. –
    S akkor ha majd fájdalmak súlya nyom,
    fele bánatod én veszem magamra,
    és bűneid felét is vállalom.

    *
    Mióta szeretlek, eszméletem
    minden percében rád emlékezem,
    álmomban is te őrzöl meg talán,
    rólad tudósít munka és magány,
    veled lep meg hajnalom, alkonyom,
    s hozzád megyek, ha tőled távozom.

    *
    Nincs itt más lehetőség:
    lélek-fogytig a hűség
    szálai két szeretetnek
    végképp összeszövettek…

    *
    És Penelopém vár odahaza,
    szövi a remény álom-szőnyegét.
    Nincs termő nyara, kacér tavasza,
    néki ez a telt öröklét elég,
    hogy el ne múljék tőle a varázs,
    mit érkezésem, a bizonytalan
    sajdít belé, s a halk vígasztalás,
    hogy csak őérte őrzöm meg magam.

    Forrás: szeretem a verseket

  • Szabó T. Anna: Holtidő

    Hajnali fél négy. Holtidő.
    Kihalt a környék. Áll az óra.
    A kereszteződés üres.
    Sötét házsor mered a frissen
    lehullott hóra.
    A nagymutató befagyott.
    Egy árva taxi imbolyog,
    kereke kínlódva forog.
    Nem lüktet, dübörög, dobog
    a nagyváros ütőere.
    Ez az átmenet ideje.
    Az utcán egy lélek se jár.
    Hirtelen leszakad a hó,
    minden megáll.
    Még másfél óra: elindulnak,
    kikelnek ágyukból a holtak,
    és gémberedett lassúsággal
    mennek, sápadtan botladoznak
    a fehértorlaszos világban.
    Autóba ülnek. Buszra szállnak.
    De ez az óra senkié.
    Egyedül azé, aki nézi,
    aki ablakkeretben állva
    libabőrösen, egyedül
    bámul lefele az utcára,
    lehunyja káprázó szemét –
    látja: a lámpák síri fénye
    s a felhők leplei mögött
    lobog a csillagos homlokú
    fekete égbolt ködsörénye,
    fénylassúságú múltidő,
    állóképen a vágtatás –
    de itt lenn csak a hóesés,
    csak a vakfehér zuhogás,
    a sarkon épp beforduló
    reflektor meteorraja,
    csupa forgandó villogás,
    állandó, mint az éjszaka,
    és míg eleven szívverés
    méri az időt idelenn,
    fenn moccanatlan a Tejút:
    fut fényesen és üresen.

    Forrás: szeretem a verseket

  • Hatos Márta – Madár rikolt…

    Keserű szégyen festi most az arcom,
    A csukott, sötét ablakon át
    A végtelen éjbe tekintve
    Láttam szemed csillogó sugarát.

    Kétségek és félelmek adták e pírt
    A holnapnak nincs már ígérete
    Lelkem reszketve öleli a csendet
    Vágyódva olvadok eggyé vele…

    Most sólyomszárnyakon szállok feléd
    Az alkony csókjával ébresztelek,
    Lángoló tested könny-patakba mártom
    Örömünk nem hallja senki meg.

    Csillagos ég a vágyott menedékem
    Hajnali csend, mely lágyan átölel…
    Átsuhan forró leheleted rajtam
    Karom símogatón megölel…

    Törött gondolat sebzi fel szívem
    Lelkemre hull bénító magányom
    Egy madár rikolt a rojtosodó éjbe
    Elviszi a csendet, a holnapot, az álmom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila – Szép csöndesen aludj

    Szép este van. Szép csöndesen aludj.
    Szomszédjaim is lefeküsznek már.
    Az uccakövezők is elballagtak.
    Messze-tisztán csengett a kő.
    Meg a kalapács
    Meg az ucca
    S most csönd van.
    Régen volt amikor láttalak.

    Dolgos két karod is oly hűs
    Mint ez a nagy csöndű folyó.
    Nem is csobog csak lassan elmegy.
    Oly lassan hogy elalusznak mellette a fák
    Aztán a halak
    A csillagok is.
    És én egészen egyedül maradok.

    Fáradt vagyok sokat is dolgoztam
    Én is elalszom majd.
    Szép csöndesen aludj.
    Bizonyosan te is szomorú vagy
    Azért vagyok én is szomorú.

    Csönd van
    A virágok most megbocsátanak.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula – Mert későn jöttem…

    …Mert későn jöttem én.
    Tudom már sorsom átkát,
    A titkos bánatot és hogy mért nincs remény,
    Hogy végzetem egén mért bágyad a szivárvány
    S mért jő korai éj. Mert későn jöttem én.

    Győzelmes trombitákat ezért nem fúvatok már,
    Új tájak öröme ezért nem az enyém,
    Ezért nem ad nekem új igét semmi szótár
    S új vágyakat az éj. Mert későn jöttem én.

    Ezért nem láttam én a szűzek seregében
    Hozzám hajló szivet s tavaszom édenén
    Ezért volt oly fagyos minden virág az éjben
    És magányos az éj. Mert későn jöttem én.

    Ezért rajong szivem halódó birodalmak
    Beteg álmaiért s a földnek kerekén
    Ezért nincs tartomány, hol vágyam elmaradna.
    Mert hontalan e vágy.
    Mert későn jöttem én.

    Forrás: Lélektől lélekig