Válasz egy körkérdésre
Hol tanítják a gyávaságot?
Hol és milyen iskolákban?
Hogy a félelem-higany naponta
kúszik föl a kisdiákban.
S ott van lehajtott fejében.
Kérdésre szaporán botló nyelvében.
A rémült szempár lobogó lázában.
Ott tanyáz nyugtalan álmában.
A gyávaságot ha számonkérik?
A hitet is naponta cserélik?
Az iskola sunyít és hallgat:
némán féli a birodalmat!
Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia
⚖️
Kedves Krisztus utáni Kr kusom
szívem vérem lelkem és húsom
bizony sokszor nevetnem kell Magán
hogy milyen értékeket preferál
nem tudom nem tudhatom (nem is érdekel)
mennyi ebből a „magánszorgalom”
s mennyi a már beevett irály
esetleg a fönnmaradási/pillanat-haszon
csapódik pattog labdaként bizony
kockázatmentes vizeken siklik Ön
élvezi is talán: minő nagyszerű lavír
amit papiros s hangszalag fölöttébb kibír
mert könnyen letörölhető
nyoma sem marad
fut hát köröket
eljött az idő
most kell ráhajtani
sokakat kinő
lehet hogy végképp leköröz
rugalmatlan fiúkat
akik nem értik
a helyzet adta futamokat
melyben nyüzsögnek derék önszervezők
semmi-horgoló poszt-osok
az Ön vályúinál is ők
a leg-leg-kosztosok
no ez nem riposzt:
mert nem lenne kiért miért
csak nézem – hisz már nagyon Ön se fiatal
a hang szalad
a hangszalag is surrog
aztán letörlik róla a port
gazdái hívják majd:
amolyan raport
akkor megint vissza vagy hova?
fogad-e újabb lovakra befutóra tétre?
sajnálom: mi mindent tesz meg érte…
sajnálom már most előre
Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia
Egy táskaírógép most kapja meg
– a sors szeszélye folytán –
érettségi és halotti bizonyítványát is.
Az elképzelhetetlen múzeumba
majd így kerül az írás:
„1968–1986 között
– 18 évig –
ezen a masinán
vétkezett (kéjesen babrált)
egy különben lusta költő.”
Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia
✒️
!
„A vérbeli író korunkban is szabadságos börtöntöltelék, s épp e kockázatos léthelyzet vállalása különbözteti meg a betűvetés kufáraitól, akik továbbra is, ma is dédelgetett védencei az intézményesített társadalmaknak.”
(Danilo Kiš)
Lám ma is
kiolvasom szegényes harangszavát
a Délnek:
mert süket lettem a sok fecsegéstől,
elszenvedtem számtalan merényletet
viszonylagos jókedvvel, épen, köztetek –
éppen ez jogosít fel arra,
hogy ne szóljak vissza semmiért,
tehát: néma is lettem, játékból kiszálló önkéntes,
de jósolhatom: alkalmasint majd mások szólnak
helyettemhelyettemhelyettem
rátok,
elrejthetetlen,
bár ideig-óráig még rejthető
bűnökre rábökve mutatóujjal;
másokra pazarolhatjátok tehetetlen düheitek,
ha még maradt egy szikrányi önérzet,
vagy egy besúgó arctalan-arc, aki
helyettetek is éber, mert helyetekre pályázik,
tehát sietős a dolga, mint kinek has- és szómenése
van…
én már ráérős vagyok:
a madarak alacsony röptéből kiolvasom a délutánt,
s a csilláros égből a ránkszakadó vallatást.
Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia
Türelmem mint
évelő gyomnövény
kiirthatatlan
tollamba fulladt
fekete tintám
kiírhatatlan
――――: ezért
lehetőség szerint
a lehetetlent
és tüstént
a halhatatlant
végtére is
a nevezhetetlent
és szükségképpen
a mondhatatlant
―――: mert
vállak alatt
a bordaboltozatban
megénekelhető
huzat van
s az elfehérült papír
mire kínjában ír
legyen panaszfal
Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia
Kodály és Illyés ünnepére – 1982
Én együtt látom őket
egy dalban és
egy mondatban
amíg csak itt magyar van
kiadhatatlan versben
megvágott filmszalagon
eldobott hangszalagon
s e század néz rájok
lesütött szemmel – vakon.
És ha valamit hiányolnak
a hirtelen-erősek
az olykor-bátrak?!…
majd figyelem őket
mikor az idő átrak vállukra is
– szívük fölé – száztonnákat!
Mégis ők bírtak a pusztai széllel
az egybeterelt nyájat
körülnyaldosó csikaszokkal
lezsugorított akolban sötét éjjel
is egymásnak kacsintva:
hogy éppen egy okkal több
ha a milliomnyi fásult bégetésből
– jópásztorokhoz illőn –
hajnalra pontos hangot
s dallamot gyúrnak.
Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia
Ujjaidon végigszámolhatod
gyűrűk nélküli ujjaidon
kezed fején kéklő ereken
sötéten vádló szemeden
már én számolgatom
gyerekeinkben osztom s kivonom
mire kellett a szerelem
ez az elaknásított szerelem
mégis micsoda oltalom
nem kéne kimondanom
Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia
Gyakorta érzek
Olyan különös
Kimondhatatlan
Valamit –
Mikor a kezem
A rózsafáról
Egy szirmot halkan
Leszakít,
Mikor átrezeg
Egy síró dallam
Finom húrjain
A zongorának;
Mikor szívemben
Harcokat vívnak
Hatalmas fénnyel
Hatalmas árnyak:
Mikor a szó
Mire se jó,
Mikor szemem egy
Ártatlan fényű
Szempárba mélyed;
Mikor álmodom
S messzire elhagy
A fájó élet;
Mikor ujjongva
Nevet a kék ég,
S a szellő mégis
Ezer zizegő
Halott levélkét
Takarít –
Gyakorta érzek
Olyan különös
Kimondhatatlan
Valamit.
S akkor előttem
Áll a nagy titok,
Amelynek soha
Nyomára jönni
Nem birok:
Miért nem szabad
Azt a sejtelmes
Suttogó halált,
Letépett szirmot
Szavakba szednem?
Miért nem lehet
Azt az örökös
Borongó, ködös
Szomorú álmot
Papírra vetnem?
Miért nem tudom
Azt a pillantást
Azt a sóhajtó,
Méla akkordot,
Mit a futó perc
Szárnyára kapván
Régen elhordott, –
Megrögzíteni,
S aztán őrizni
Örökre, csendben?
Az a sok síró
Ábrándos érzés
Miért nem ülhet
Miért nem gyülhet
Lelkem mélyére
S nem tömörülhet
Dalokká bennem?
Vagy ha már róluk
Dalt nem is zengek,
Miért nem tudom
Tudtokra adni
Csupán azoknak,
Kiket szeretek,
S akik szeretnek?
Nem mondom: szóval,
Csak egy mélységes
Szempillantással,
Egy fénylő könnyel,
Egy sóhajtással, –
S csupán ők tudnák,
Hogy mit jelent
Ez a rejtélyes
Titkos beszéd…
Így volna édes,
Így volna szent,
Így volna szép!
Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia
✨
Szegény magyar volt,
Költő volt, senki,
Nem tudott élni,
Csak énekelni.
Nem volt rossz, sem jó,
Csak ember, fáradt,
Várt, várt és nem lelt
Soha csodákat.
Mély szürkeségben
Színeket látott,
Magyar volt, költő:
Átkozott, áldott!
Forrás: MEK
