Címke: magyar nyelv

  • Jókai Mór: A magyar nyelv ismét itthon

    Hozott az ég! keblünkbe zárt
    Rég várt vendég, magyar nyelv!
    Lelkünk lelke, szívünk vére,
    Velünk maradj, ne tűnj el.
    Ülj a székbe, mely megillet,
    Tedd fel babér-koronád,
    Erősödjék meg hatalmad
    Hosszú századokon át,
    Hogy e honban ne mondhassa
    Senki többé ezután:

    „Nem tudom a magyar nyelvet,
    Mivel nem tanulhatám.”

    Szálld meg költő s tudós lelkét,
    Hogy írjanak magyarán.
    Tisztaságban, helyességben
    Tündökölve egyaránt.
    Idegen szót, eszmejárást
    Ne hagyj többé mondani.
    Van mi nekünk annál jobb, szebb,
    Csak ki kell választani.
    Hogy e honban ne mondhassa
    Költő, tudós ezután:

    „Nem tudom a magyar nyelvet,
    Mivel nem tanulhatám.”

    Szállj az úri teremekbe:
    Hol eddig más volt divat.
    Tudjon veled elmulatni
    Nagyságos lányod, fiad.
    Casinóban, versenytéren,
    Páholyban, vigalmakon,
    Minden nagy úr tudjon szólni
    A hazai hangokon.
    Hogy e honban ne mondhassa
    Gróf és grófné ezután:

    „Nem tudom a magyar nyelvet,
    Mivel nem tanulhatám.”

    Szállj a jó táblabíróra,
    A ki azzal kérkedik,
    Hogy más nyelven, mint magyarul
    Nem is hallott még eddig.
    S mondd meg néki, hogy nem elég
    Téged viselni szájban,
    Hanem olvasgatni is kell
    Könyvekben és újságban,
    Hogy e honban ne mondhassa
    Senki többé ezután:

    „Beszéltem a magyar nyelvet,
    De b’z én nem olvasgatám.”

    (1859)

    Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig


  • Faludy György: Tanuld meg ezt a versemet

    Tanuld meg ezt a versemet,
    mert meddig lesz e könyv veled?
    Ha a tied, kölcsönveszik,
    a közkönyvtárban elveszik,
    s ha nem: papírja oly vacak,
    hogy sárgul, törik, elszakad,
    kiszárad, foszlik, megdagad
    vagy önmagától lángra kap,
    kétszáznegyven fok már elég –
    és mit gondolsz, milyen meleg
    egy nagyváros, mikor leég?
    Tanuld meg ezt a versemet.

    Tanuld meg ezt a versemet,
    mert nemsokára könyv se lesz,
    költő se lesz és rím se lesz,
    és autódhoz benzin se lesz,
    és rum se, hogy leidd magad,
    mivel a boltos ki se nyit,
    s kivághatod a pénzedet,
    mert közeleg a pillanat,
    mikor képernyőd kép helyett
    halálsugarat közvetít,
    s mert nem lesz, aki megsegít,
    ráébredsz, hogy csak az maradt
    tiéd, mit homlokod megett
    viselsz. Ott adj nekem helyet.
    Tanuld meg ezt a versemet.

    Tanuld meg ezt a versemet,
    s mondd el, mikor kiöntenek
    a lúgtól poshadt tengerek,
    s az ipar hányadéka már
    beborít minden talpalat
    földet, akár a csiganyál,
    ha megölték a tavakat,
    s mankóval jön a pusztulás,
    ha fáján rohad a levél,
    a forrás dögvészt gurguláz
    s ciánt hoz rád az esti szél:
    ha a gázmaszkot felteszed,
    elmondhatod e versemet.

    Tanuld meg ezt a versemet,
    hogy elkísérjelek. Lehet,
    s túléled még az ezredet,
    s pár kurta évre kiderül,
    mert a bacillusok dühödt
    revánsa mégse sikerül,
    s a technológia mohó
    hadosztályai több erőt
    mozgatnak, mint a földgolyó –
    memóriádból szedd elő
    s dúdold el még egyszer velem
    e sorokat: mert hova lett
    a szépség és a szerelem?

    Tanuld meg ezt a versemet,
    hadd kísérlek, ha nem leszek,
    mikor nyűgödre van a ház,
    hol laksz, mert nincs se víz, se gáz,
    s elindulsz, hogy odút keress,
    rügyet, magot, barkát ehess,
    vizet találj, bunkót szerezz,
    s ha nincs szabad föld, elvegyed,
    az embert leöld s megegyed –
    hadd bandukoljak ott veled,
    romok alatt, romok felett,
    és súgjam néked: tetszhalott,
    hová mégy? Lelked elfagyott,
    mihelyst a várost elhagyod.
    Tanuld meg ezt a versemet.

    Az is lehet, hogy odafenn
    már nincs világ, s te odalenn
    a bunker mélyén kérdezed:
    hány nap még, míg a mérgezett
    levegő az ólomlapon
    meg a betonon áthatol?
    s mire való volt és mit ért
    az ember, ha ily véget ért?
    Hogyan küldjek néked vigaszt,
    ha nincs vigasz, amely igaz?
    Valljam meg, hogy mindig reád
    gondoltam sok-sok éven át,
    napfényen át és éjen át,
    s bár rég meghaltam, most is rád
    néz két szomorú, vén szemem?
    Mi mást izenhetek neked?
    Felejtsd el ezt a versemet.

  • Faludy György: Óda a magyar nyelvhez

    Kéri Pálnak

    Most, hogy szobámban ér az est setétje,
    te jutsz eszembe, Szent Gellért cselédje,
    s ajkad, melyről az esti fák alól
    először szólt az ének magyarul.

    Arcod tatár emléke már ködös,
    de titkunk itt e földön még közös
    s a te dalod zsong minden idegemben
    itt, idegenben.

    Magyar nyelv! Vándorutakon kísérőm,
    sértett gőgömben értőm és kísértőm,
    kínok közt, gondjaimtól részegen,
    örökzöld földem és egész egem,
    bőröm, bérem, bírám, borom, míg bírom
    és soraimmal sorsom túl a síron,
    kurjongó kedv, komisz közöny, konok gyász:
    mennyei poggyász.

    Magyar szó! Ajkamon s gégém lazán
    vont hangszerén lázam, házam, hazám,
    almom-álmom, lovacskám, csengős szánom,
    és dal a számon, mit kérnek majd számon: –
    nincs vasvértem, páncélom, mellvasom,
    de Berzsenyivel zeng a mellkasom
    s nem győz le ellenség, rangomra törvén,
    sem haditörvény.

    Jöhetsz reám méreggel, tőrrel, ékkel,
    de én itt állok az ikes igékkel.
    Árkon-bokron kergethetsz hét világnak:
    a hangutánzó szók utánam szállnak,
    mint sustorgó füzesbe font utak
    fölött alkonykor krúgató ludak,
    s minden szavamban százszor látom orcád,
    bús Magyarország.

    Kihalt gyökök: tőzeggel súlyos rétek,
    ahol a fák, mint holt igék, kiégtek.
    Ős szók: a szemhatárról századok
    ködéből még derengő nádasok,
    gyepüs vápákon elhullt katonák,
    ti bíbicek, bölények, battonyák,
    miket vadásztak vén csillyehajókról
    lápos aszókon.

    Magas hangok: szöcskék és tücskök rétje,
    mély hangok: alkony violasötétje,
    káromlások veszejtő vadona,
    mondatszerkesztés pogány pagonya,
    kötőszók: sok-sok illanó fodor,
    s hangsúly, te vidám, hangsúly, te komor,
    lelkünk dolmánya, szőtteses, világszép
    s búzavirágkék.

    Múlt T-je: történelmünk varjúszárnya,
    karók, keresztek és bitófák árnya,
    s melléknevek, gazdag virágbarázdák,
    busák, buják, burjánzók és garázdák,
    melyik vidám faeke nyomtatott?
    S ti mellérendelt, kurta mondatok
    mint paprika, ha füzére vereslőn
    lóg az ereszről.

    Ragok: szegények szurtos csecsemői,
    kapaszkodtok s nem tudtok nagyra nőni,
    és E-betűk serege: fekete
    mezőn zsellérek koldus menete,
    s ti kongó-bongó helyhatározók,
    kukoricásban jó irányt hozók,
    ban-ben-bim-bam: toronyból messze hangzó
    könnyű harangszó.

    Jelentőmód. Az aszály mindörökre
    ráült a szürke, megrepedt rögökre.
    Magánhangzó-illeszkedés! Kaján
    törvénykönyvvé Werbőczi gyúrt talán?
    Mi vagy? Fülledt ötödfél százada
    robotba tört paraszt alázata,
    vagy összhang, mely jövendő, szebb utakra
    messze mutatna?

    És főnevek, ti szikárak és szépek,
    ti birtokos ragokkal úri népek,
    országvesztők, elmozdíthatlanok,
    s ti elsikkadt, felőrölt alanyok,
    megölt vagy messze bujdosó fiak,
    Hajnóczyk, Dózsák meg Rákócziak –
    ó jaj nekünk, mi történt ennyi lánggal
    és a hazánkkal?

    Parasztok nyelve, nem urak latinja,
    nem grófok rangja, de jobbágyok kínja,
    magyar nyelv! fergetegben álló fácska,
    hajlongasz szélcibáltan, megalázva –
    s ki fog-e törzsöd lombbal hajtani?
    Te vagy jelenünk és a hajdani
    arcunkat rejtő Veronika-kendő
    és a jövendő.

    Magyar nyelv! Sarjadsz és egy vagy velünk
    és forró, mint forrongó szellemünk.
    Nem teljesült vágy, de égő ígéret,
    közös jövő és felzengő ítélet,
    nem hűs palackok tiszta óbora,
    nem billentyűre járó zongora,
    de erjedő must, könnyeinkben úszó
    tárogatószó.