Címke: magyar történelem

  • Petőfi Sándor: A MAGYAROK ISTENE

    Félre, kislelkűek, akik mostan is még
    Kételkedni tudtok a jövő felett,
    Kik nem hiszitek, hogy egy erős istenség
    Őrzi gondosan a magyar nemzetet!

    Él az a magyarok istene, hazánkat
    Átölelve tartja atyai keze;
    Midőn minket annyi ellenséges század
    Ostromolt vak dühhel: ő védelmeze.

    Az idők, a népek éktelen viharja
    Elfujt volna minket, mint egy porszemet,
    De ő szent palástja szárnyát ránk takarta,
    S tombolt a vihar, de csak fejünk felett.

    Nézzetek belé a történet könyvébe,
    Mindenütt meglátni vezérnyomdokát,
    Mint a folyóvízen által a nap képe,
    Áthuzódik rajta aranyhíd gyanánt.

    Igy keresztüléltünk hosszu ezer évet;
    Ezer évig azért tartott volna meg,
    Hogy most, amidőn már elértük a révet,
    Az utósó habok eltemessenek?

    Ne gondoljuk ezt, ne káromoljuk őtet,
    Mert káromlás, róla ilyet tenni fel,
    Nem hogy egy isten, de még ember sem űzhet
    Ily gunyos játékot gyermekeivel!

    A magyar nemzetnek volt nagy és sok vétke,
    S büntetéseit már átszenvedte ő;
    De erénye is volt, és jutalmat érte
    Még nem nyert… jutalma lesz majd a jövő.

    Élni fogsz, hazám, mert élned kell… dicsőség
    És boldogság lészen a te életed…
    Véget ér már a hétköznapi vesződség,
    Várd örömmel a szép derült ünnepet!

    Pest, 1848. április

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Rakovszky József: Déli harangszó

    Fél ezred év kihunyt tüzének
    hamvából kél az hősi ének.
    A vár fokán a szent kereszt.
    Felé tekint magyar s a dalmát,
    a szerb, a horvát és szlavon,
    kik győzték ozmán nagy hatalmát
    sok hosszú, véres századon.

    Mohos falak konok tusáknak
    tanúiként még most is állnak
    mély hallgatással, álmodón.
    Alant a Száva fodros teste
    Dunába olvad csöndesen,
    miként a lélek, mely szeretve
    Istenhez tér a végeken.

    Nem mossa ím már hősi vérár
    dicső falad, Nándorfehérvár!
    Páncélt sem ölt a sok vitéz.
    Nem vonja kardját annyi dalja,
    sem öregje, sem fiatalja
    a bástyafőn s a vár alatt!
    Rég elpihent az íj, a szablya.
    Leáldozott az ősi nap.

    Itt egykoron Mahomed ökle
    a tornyokat hiába törte.
    Zengett az ég, döngött a föld.
    Villámot szórt a nép a sáncon,
    és úr maradt a szolgaságon.
    Félhold hatalma egyre dőlt:
    ez átokverte régi járom.

    S ha volt is fürge janicsár,
    kit bántott, hogy még áll a vár,
    ki lófarkas zászlóval kúszva
    a bástya ormán megjelent…
    Tekintsünk hősi fényre vissza,
    a dicső Dugonics Tituszra,
    ő mélybe húzta a pogányt,
    és meghaltak lent egyaránt.

    Vagy az, ki átrohant a pusztán,
    ki volna más, mint hős Kapisztrán,
    az egykor jámbor szerzetes!
    Egyik kezében éles kardot,
    a másikban keresztet tartott,
    meg nem fáradva este, reggel,
    toborzott szlávot és magyart,
    s a vár alá tért nagy sereggel.

    Hunyadi János lángszavára
    egy emberként mozdult a bástya,
    s a Dunán égett száz hajó…
    A tűzözönben a pogányság
    azt hitte, szólt az égi jel,
    s Nándorfehérvár ősi sáncát
    rémült futással hagyta el.

    Így küszködött egy fél világgal
    sok névtelen, ki dalban szárnyal
    s ki annyi szívben most is él,
    Hunyadi János, ősz vezérünk
    Nándorfehérvár bajnoka.
    Ha szép fényéhez visszatérünk,
    nappallá lesz az éjszaka.

    És zsong a széles, nagy világba’
    milljó harangnak muzsikája.
    Magyar dicsőség hangja ez!
    S amíg a szentelt ércek nyelvén
    déli harangszó zeng, üzen,
    imába fonja sok keresztény
    dicső győzelmed, Nemzetem!



    Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár / Régi magyar költészet gyűjteménye