Nagy Lászlónak
Ki forgat a ragyogó űrben?
Ki tölti be még a véremet is sugárral?
Mi vágott egybe a lényemet villogtató idővel,
száguldó sorsom ostorával, urával?
Én apró almácska, a föld szájai közt
lavírozó, a mohó torkok buzgó elkerülője!
Aki úgy akar lenni az elmúlásé, hogy az örök éjben
ágas-bogas csillagfa sugarazzon belőle!
S te, megérted-e muszáj-tánc nagyszerűségét,
s tudod: rám-lángoló szerelmedből nem vész semmi se kárba,
mert az én halálom győzelem a halálon, s magasztos, mint az anyáké –
gyere velem táncolni a halálba.
Kő és jég üdvözült arca figyel engem öröktől.
Aluszom, csontomnak sötét hordák csontja a párna.
De föltámadnak az ősök, ha mozdul a derekam –
gyere velem táncolni a halálba.
Kiülnek a lobogós szemek a koponya-gödörbe,
benövi áldott bőr azt, ami lárva,
rézperecek csörrennek, tapsol a kivirágzott kéz –
gyere velem táncolni a halálba.
Hörren a bozóti párduc, támadna, s nem mer,
foga megcsattan, idegesen reszket szőke szakálla,
körénk vonja a szörnyeket a gyönyörű hús –
gyere velem táncolni a halálba.
Beérik minden, érik a vihar is az égen,
feldörög az ég, mintha rávernének érces gitárral,
nagy záporcsöppök, mint ezüst ókori pénzek
fizetnek a termésért, fekszik a föld kitárva.
Íme, a mezőkből hirtelen kinő a város,
felhőkarcolók tetőprizmáin hasal a felleg,
fönn, fönn a szélkakasok heves rézszárnyai
hűlnek az űri fúvásban, s gyönyörűen kelepelnek.
Én, aki feltörtem a nyomorból, hogy Európát
elragadjam, én, a világ női vagánya,
zászlómat a legmagasabb tetőre tűzöm –
gyere velem táncolni a halálba.
Édességet, keserűséget begyűjtött a vérem.
Gazdag vagyok, bár alig telik ruhára.
Forgok, mint a szélmadár, új muzsikák tornádója iránt –
gyere velem táncolni a halálba.
Randevúm az élettel csupa tisztesség, csupa hűség.
Nem zabált lényem, hájat föl nem szedett magára.
Testem, mint lelkem, még eszményektől szikár –
gyere velem táncolni a halálba.
Nagy éjszakámat én álmodom teli
élőkkel, tiszta szívekkel, s álmodva-szállva
forgunk majd a termékenység csillagterében –
gyere velem táncolni a halálba.
Irgalmatlan az idő, rideg szelében
gurulnak óriás glóriák sápadtra válva.
De az én védtelen arcom fényessége el nem múlik –
gyere velem táncolni a halálba.
,
