Címke: magyarvers

  • Szécsi Margit, A kivirágzott kéz

    Nagy Lászlónak

    Ki forgat a ragyogó űrben?
    Ki tölti be még a véremet is sugárral?
    Mi vágott egybe a lényemet villogtató idővel,
    száguldó sorsom ostorával, urával?

    Én apró almácska, a föld szájai közt
    lavírozó, a mohó torkok buzgó elkerülője!
    Aki úgy akar lenni az elmúlásé, hogy az örök éjben
    ágas-bogas csillagfa sugarazzon belőle!

    S te, megérted-e muszáj-tánc nagyszerűségét,
    s tudod: rám-lángoló szerelmedből nem vész semmi se kárba,
    mert az én halálom győzelem a halálon, s magasztos, mint az anyáké –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Kő és jég üdvözült arca figyel engem öröktől.
    Aluszom, csontomnak sötét hordák csontja a párna.
    De föltámadnak az ősök, ha mozdul a derekam –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Kiülnek a lobogós szemek a koponya-gödörbe,
    benövi áldott bőr azt, ami lárva,
    rézperecek csörrennek, tapsol a kivirágzott kéz –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Hörren a bozóti párduc, támadna, s nem mer,
    foga megcsattan, idegesen reszket szőke szakálla,
    körénk vonja a szörnyeket a gyönyörű hús –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Beérik minden, érik a vihar is az égen,
    feldörög az ég, mintha rávernének érces gitárral,
    nagy záporcsöppök, mint ezüst ókori pénzek
    fizetnek a termésért, fekszik a föld kitárva.

    Íme, a mezőkből hirtelen kinő a város,
    felhőkarcolók tetőprizmáin hasal a felleg,
    fönn, fönn a szélkakasok heves rézszárnyai
    hűlnek az űri fúvásban, s gyönyörűen kelepelnek.

    Én, aki feltörtem a nyomorból, hogy Európát
    elragadjam, én, a világ női vagánya,
    zászlómat a legmagasabb tetőre tűzöm –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Édességet, keserűséget begyűjtött a vérem.
    Gazdag vagyok, bár alig telik ruhára.
    Forgok, mint a szélmadár, új muzsikák tornádója iránt –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Randevúm az élettel csupa tisztesség, csupa hűség.
    Nem zabált lényem, hájat föl nem szedett magára.
    Testem, mint lelkem, még eszményektől szikár –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Nagy éjszakámat én álmodom teli
    élőkkel, tiszta szívekkel, s álmodva-szállva
    forgunk majd a termékenység csillagterében –
    gyere velem táncolni a halálba.

    Irgalmatlan az idő, rideg szelében
    gurulnak óriás glóriák sápadtra válva.
    De az én védtelen arcom fényessége el nem múlik –
    gyere velem táncolni a halálba.


    ,

  • Nagy László, Aranypénz-térdű szerető

    Aranypénz-térdű szerető,
    muzsikás, lángsisakos,
    te táplálsz engem egyedül,
    bú-baj ha belémtapos.

    Ősszel édesült szerelem,
    mint a bor télre kiforr,
    lélekben erős ragyogás,
    mint a pohárban a bor.

    Világra kedvem te szülted,
    tipródva bajaimon,
    nélküled szemetet eszem,
    rozsdás vizeket iszom.


    ,

  • Nagy László, Téli látomás

    Beteg vagyok, már holnap meghalok,
    ellöktek engem tüzes angyalok,
    terítettek fagyra, veszendőbe,
    lélektelen nagy kopár mezőre.

    Száll egy madár, szénfekete kánya,
    felém ragyog csapkolódó szárnya,
    előre rúgja lábát, ideszáll,
    körültipegve bátran megcsodál.

    Ugye, a szemem szép csecse-becse,
    a dögmadárnak tükrös csemege?
    Azt várod, hogy élve fölkínálom,
    mint cseresznyét fehér porcelánon.

    Amíg élek, te légy alázatos,
    koromszárnyakkal rám ne sátorozz,
    amíg élek, hadd bolyongjon álmom
    hazámon és a fekete lányon.


    ,

  • Nagy László, Szentpáli vers

    Ezüstpatkót lovamra
    aranyszöggel veretek,
    fejeteken átfutok
    mint a porverő szelek.

    Hajam aranysarlója
    tündököl fültövemen,
    dárdával, kötelekkel
    én az Urat leverem.

    Tusakodok Istennel
    dühösen s nem okosan,
    orcáimon tűzrózsa,
    lehervad hamarosan.

    Sugár sujt le lovamról,
    nyúzva cifra-szép ruhám,
    az Úrnak szánt kötelek
    csavarodnak énreám.

    Az égszínű bőrnyereg
    tűzön feketedve ráng,
    sustorogva penderül,
    mint lángban a mákvirág.

    Uramisten, mi lesz itt!
    Kapok ballagó sarút,
    holló-lovam rámszagol,
    rámröhög egy iszonyút.


    ,

  • Nagy László, Bánatot váltunk

    Bánatot váltunk szerelemre,
    apadj le, szívem ijedelme,
    ne esedezz holdatlan estért,
    világossággal jön, ki megtért.

    Akit oly sokszor megdaloltál,
    viharból jövő liliomszál,
    piros liliom, nem fehérlő,
    letörni nem tudta a ménkő.

    Tekintetemtől megszelídül,
    szívzuhogástól földre szédül,
    szemeit ájultan behúnyja,
    szeretni kell újra, meg újra.


  • Nagy László, Szívem örökös ételed

    Szívem örökös ételed,
    pünkösdirózsás életed.
    Eső, hóharmat ránk szakadt,
    gőzölgünk vörös fák alatt.

    Az égi gyöngy hideg, rideg,
    hajról bokáig lecsereg.
    Minket az ősz hiába ver,
    hevünket nem hűtheti el.

    Lehetünk térdig sárosak,
    tüzesen vagyunk párosak.

  • Nagy László, Húsz évet betöltve

    Országút porával
    érkeztem a házhoz,
    ordasan leültem
    anyám asztalához.

    Fehér országúton
    csak a szedret ettem,
    magas déli fényben
    attól émelyegtem.

    Most fekszem a fűben,
    diákságnak vége,
    ettem, ittam, élek,
    nem tudom mivégre.

    Közel a szívemhez
    magas csalán-erdők,
    csípős tornyaikkal
    felhőkig törekvők.

    Kellene virulni,
    de még csak busúlok,
    az én idegeim
    kifárasztott húrok.

    Hagyjál Uramisten
    pihenni füvekben,
    legyek fekvő gyertya,
    még ne gyújts meg engem.

    Húsz évet betöltve
    írtam negyvenötben,
    még a vadcseresnye
    piroslott fölöttem.


    ,


  • Nagy László, Lánglakodalom

    Az égbolt sikolt, rátok szakadok,
    a föld meginog, széthasadozok,
    jajgat a kő is, közelítenek
    csikorgó csontú páncélistenek.

    Az asszony szája lázzal cserepes,
    ölbeli gyerek didiket keres,
    rívó leányok, megritkult család
    lesik topogva a nap hajnalát.

    Egy pillanatra béke lett,
    orosz katona kér aludt-tejet.
    Most vastüdejű gonosz angyalok
    szárnyától az ég sajog, ragyog,

    borulj a földre, ne less repülőt,
    zúdít a földre foszforos esőt.
    Barát-e, ellenség-e ő?
    Ki bűne ez a mennyegző?

    Ripeg-ropog a lánglakodalom
    a háztetőkön, sárga kazlakon.
    A lángok ujja égre esküdött,
    most kulcsolódik két házsor fölött!

    Az utcán én vagyok csak vakmerő,
    a férfiakkal tele a mező,
    ott óbégatnak hogy: idesanyám!
    Gyámoltalanok, kell nekik a gyám,

    s a lécketrecben ég a kiscsikó,
    jászol tüzébe vicsorít a ló,
    lángok közé a tehén borjazik,
    szénfeketére ökrök sülnek itt –

    Lángok közül te árva vakmerő,
    mi menthető volt, az se menthető.


    ,

  • Nagy László, Elfogynak a fák

    Elfogynak a fák a parton
    éjszakánként lassan, lassan,
    amikor az Isten szeme
    jéggé fagy a kék magasban.

    Ilyenkor az éhes fűrész
    nem énekel, mert nem szabad.
    Ilyenkor az éhes ember
    nem nyöszörög, bár megszakad.

    Fáért nem kár, lesz helyette,
    hisz tavasz jön, új ültetés,
    de a nyomor parancsol itt,
    melle csupa kitüntetés.

    A tuskókon Isten keze
    kalácskát formál a holdból
    az éhező kisdedeknek,
    de csak holdból, de csak holdból.