Nem egy fát: a fát
láttuk, szélben kettényílt lombbal, meghajolva,
amilyen sose lesz már. A földet
átütő nyárcsinálók nem fűszálak,
levelek lesznek ismét – új szavak
kellenek majd. Becsukom
a szemem, eltűnik a nyelv. Felemás,
fekete-narancssárga arcú macska
fészkel vedlő bundámban, teázom,
tenyeremben meleg csésze, soha többé
nem érzem ezt, így. Az asztal a szeszélyes
tányérokkal tompán, hamvadva ragyog,
kinézek rád: mint fák vagy mondatok,
véletlenszerű vagy a téli konyhában,
belém jutsz, kikopsz, idővel eltűnsz,
de ahogy egy elnyűtt, gyászos, sekélyes
dallamra táncolsz egymagadban
a járólapokon, kezedben kanál, a hajad
kukkra áll, gyönyörködöm meglepődött
testedben. Akár ki is mondhatom,
habár csak egyszer, habár a szó
elszáll:
akarom.
Akarom.
Forrás: Lélektől lélekig
