Címke: Márk Miklós

Még nincs vége a télnek,
Még nem halkul az ének,
De már erőlködik a nap,

Visz a lendület, hajt tovább,
És ha senki nem hallja meg imád,
A remény mindig erőt ad.

Még űzzön a tűz, az örök,
Hiszen hegyek állnak, a hegyek mögött,
Lassan felszáll a pára,

Nem tudod, mit hiszel,
Mondd a jósnak, mit viszel?
Boldogságot jósolt mára.

Szikrázó nő, de hamisan kacag,
A másnap reggel mindig vacak,
Kellett ez Neked?

A hazugság az égbe emel,
Hát senkinek sem hiszel?
Hogy más vagy, észre sem veszed.

Peregnek a percek, még gyorsabban,
És ha szíved ütemre dobban,
Még, még énekelj,

És ha a viharszemű lány sír,
Lelket facsar, ahogy csak bír,
Nem tudod, hogy mit felelj.

Térdig ér a hó, meg a szemét,
Vedd hangosabbra a zenét,
Hunyd le két szemed,

Zuhannak a szemcsék, ürül a homokóra,
Ki emlékszik még a kimondott szóra,
Ki tudja majd neved?

Tengerparti homok ropog halkan,
Elmerül a nap, az utolsó dalban,
Még lelkemben élsz,

Mint ahogy a könnycseppem a vízbe érve,
Egyszer csak nem veszed észre,
Ugye már nem félsz…

Sötét lett, meggyúltak a csillagok,
Megszokott lesz, hogy nem vagyok,
A hajó nem vár,

A szigetről maradt egy kép,
Bár az egész csak emlék,
Örökké magába zár.

Forrás: Lélektől lélekig

!