Ha mindig együtt lennénk, és ha mindig
egymásba kapaszkodnánk, mint egy furcsa
szörny, kettőnknek elég is lenne, untig
elég, két szem, két kar, két láb, hogy újra
meg újra, összetartva s összeszokva,
végigjárhassuk napi útjainkat,
s míg egyik kéz az üres szatyrot fogja,
a másik kéz lekapcsolja a villanyt,
s míg egyik láb a lépcsőt tapogatja,
a másik láb a testet megtámasztja,
s mit egyik szem lát, azt látja a másik
kora reggeltől késő éjszakáig,
ha egyek lennénk, mindhiába mennénk
akárhová: ott is magunkra lennénk.
Forrás: Szívzuhogás
