Címke: mártírok

  • Radó Antal: A pesti Szabadság-téren

    (Október 6-án)

    Az óriási, sárga ház,
    Hol hajdanában annyi gyász
    meg annyi jaj fakadt,
    Ahonnan annyi szörnyű vész
    És kő-lágyító szenvedés
    veré az eltiportakat;

    Hol csúf odú meg pincebolt
    Hősök siralomháza volt
    s gaztettek színhelye,
    Amelyről ha csak olvasnánk,
    Káromkodásra nyílt a szánk,
    s undorral lett szívünk tele:

    Eltűnt hát az Újépület!
    És ím, hatalmas szép teret
    alkottak a romok helyén,
    S egymásután kerül oda
    Palota mellé palota,
    s szenny helyébe fény.

    És – óh öröm! – az ifjú tér,
    Hol annyi könny foly s annyi vér,
    Szabadság-tér leve,
    S – óh diadal! – ahány az út,
    Mely mint sugár a térre fut,
    mindannyin egy mártír neve.

    S a téren, azt rebesgetik,
    Majd egy szobor emelkedik,
    fenségben és dicsőn:
    Szabadság-hirdető szobor,
    Nagy és csodás, mint az a kor,
    melynek jelképe lőn.

    S azt mondják, hogy mártírjaink
    Fel lesznek rája írva mind
    márvány- vagy érclapon,
    És évről-évre ifjú, agg
    Elébe zarándoklanak
    egy szent emléknapon.

    Járok-kelek az utakon
    S a hősök nevét suttogom,
    és áldom hamvaik porát,
    S boldog vagyok köröskörül,
    Hogy ama ház köveibűl
    szeme már mit se lát.

    De csakhamar lelkem borul
    S elémbe egy kérdés tolul:
    „Tán jobb volt ezelőtt…
    Tán kár, hogy aki erre jár,
    Nem látja többé a sivár
    nagy emlékeztetőt…”

    S lassan leszáll az éj csönd,
    És hallom, hogy a légbe’ fönt
    halk sóhajtás repül.
    Tán vértanúink lengnek itt,
    Talán aggódó lelkeik
    beszélnek a jövő felűl.

    A felhőben, mely ott suhan,
    Talán Batthyány árnya van,
    s lenéz, magyar, reád,
    S mutatván azt a rém-helyet,
    Azt súgja halkan: „Ne feledd
    Október hatodikát!

    S mikor megéred a napot,
    Min annyi jó hős elbukott,
    S min összeestem én:
    Gondold át azt a szörnyű gyászt –
    És tégy egy csöndes fogadást
    a Szabadság-terén!”

    1900 körül

  • Tóth Enikő Enci: Könnyek a vértanúkért…

    Októberi harmat,
    lehullott a földre,
    Aradon csak hallgat,
    most már mindörökre,
    talán szemből könny folyt,
    vértanúk szavára,
    vesztőhelyen vérfolt,
    magyar bánatára!

    Csendességgel vártak,
    szabadság volt Isten,
    hazáért halálnak,
    tiszta lélek kincsben,
    övék lett az érdem,
    akár Jézus testét,
    tizenhárom ízben,
    volt, hogy megsebezték…

    Búcsúzó szavaik,
    felszálltak az égig,
    lelkek indultak itt,
    Isten útján végig,
    és az őszi Napban,
    Arad térkövére,
    hullott ki patakban,
    áldozatok vére…

    E vér a tiéd is,
    ne feledd, magyar vagy,
    üzenve ma mégis,
    emlékezz, szabad vagy!
    Nemzeti gyásznapunk,
    értük él imával,
    csak rájuk gondolunk,
    könnyező hibákkal!

  • Madách Imre: Az aradi sírra

    Nem néztetek erőst, hogy szolgáljátok,
    Ki fényesen majd jutalmazni tud,
    Akit szolgáltatok egy árva hon volt,
    Ím sírotokra emlékkő se jut.

  • Ábrányi Emil: Október hatodikán

    Amennyi könny van a szemekben,
    Hulljon ki lassan, permetegben,
    S elsírva mind, kezdd ujra még;
    Siratni őket nincs elég!
    Nő, könnyeid peregjenek,
    Mint szerte hulló gyöngyszemek.
    S te férfi-szív, zord mint a kő,
    Olvadj, ne szégyeld! Könny, elő!
    Légy forrás, szirtből szökkenő.
    Hulljon ki mind, gyász árjakint,
    Amennyi könny van a szemekben!

    Ahány fohászt szűl ember ajka,
    A legnemesbbet fölsohajtva,
    Mit a tusázó szív terem,
    Mikor szent búja végtelen…
    Fohász, a mélyek mélyiből:
    Értük szakadjon égre föl!
    Istent, ha alszik, verje fel
    A gyász s iszony regéivel!…
    Vihar gyanánt zokogja el
    E nap setét történetét
    Ahány fohászt szűl ember ajka!

    Ahány virágot kéz letéphet,
    Még hervadatlant, ifjat, épet,
    Díszitni a halált vele:
    Jövel! tegyük kövükre le.
    Mosolygó, szép menyasszony, add
    Mirtusból font koszorúdat.
    Oltárra fűzött friss virág
    Jer méltóbb helyre: fonjad át
    Kilenc bitó talapzatát!
    Itt haltak, itt! E helyre vidd
    Ahány virágot kéz letéphet!

    Amennyi villám van az égben,
    Szülemlő rémes, vad sötétben,
    Mikor a nemző fergeteg
    A bősz felhőt csókolja meg
    S nász-táncot jár a föld pora:
    Sújtson le, mint nyíl zápora!
    Ahány bakó, ahány cseléd
    Az árulást szolgálja még:
    Szakgassa, törje, zúzza szét!
    Álljon e rút fajon boszút
    Amennyi villám van az égben!

  • Ady Endre: Október 6. (Az aradi tizenhárom)

    Őszi napnak mosolygása,
    Őszi rózsa hervadása,
    Őszi szélnek bús keserve
    Egy-egy könny a szentelt helyre,
    Hol megváltott – hősi áron –
    Becsületet, dicsőséget
    Az aradi tizenhárom.

    Az aradi Golgotára
    Ráragyog a nap sugára,
    Oda hull az őszi rózsa,
    Hulló levél búcsucsókja;
    Bánat sír a száraz ágon,
    Ott alussza csendes álmát
    Az aradi tizenhárom.

  • Benedek Elek: Az aradi tizenhárom

    Tizenhárman voltak. Mind hősök valának.
    Magyar szabadságért bátran harcolának.
    Százszor is rohantak a hősi halálba,
    Kard nem fogta testük, golyó nem találta.

    Csuda történet ez. Hihetnéd mesének.
    Bár elől harcoltak, el mégsem esének.
    Ellenség sorában kardjuk utat vágott.
    Magyar módra védték a szent szabadságot.

    Haj, de Világosnál magyar ég beborult!
    Még a muszkának is szíve összeszorult.
    Kardot ketté törték a magyar vitézek.
    Felleg közül a nap rájuk sírva nézett.

    Dicső halállal kik meg nem halhatának,
    Szívöket szaggatá szörnyű nehéz bánat.
    Óh, de jó azoknak, akik nem láthatják,
    A hősök kezére bilincset mint rakják!

    Pereg a dob, pereg, vajon miért pereg?
    Hát az a sok ember vajon mért kesereg?
    Azért dob pergése, emberek sírása:
    Tizenhárom hősnek sírját hóhér ássa.

    Szent szabadságért kik harcoltak nagy bátran,
    Közös lett a sorsuk szörnyű, csúf halálban.
    Golyó, kötél hősnek, a hősök hősének!
    S nem szólhat sírjukon a halotti ének.

    Óh, de bús történet! Ennek társa nincsen.
    Egyszer enged ilyet megesni az Isten.
    Azért engedi meg, hogy tegye próbára
    A népet, kit szeret: válik-e javára?

    Nagy a bölcsességed, Isten! Mérhetetlen.
    Megérté a magyar, mi volt érthetetlen.
    Szörnyű volt a próba, néped kiállotta,
    Te láthatod, Uram, nem halt meg alatta.

    Magyar vitézségnek híre messzeszállott,
    Sok s nagy szenvedése mind javára válott.
    S hol rémlett a hősök zord akasztófája,
    Nyílik a szabadság vérpiros rózsája!