Címke: maszk

  • Kosztolányi Dezső: A komédiás dala

    Mulassatok, a hinta indul,
        nézzétek e színes pokolt.
    Keblem sajog a tompa kíntul,
        de jöjjetek, ajkam mosolyg.

    Ti vagytok az úr, én a szolga,
        bohócruhába öltözöm.
    S elfojtom értetek, dacolva,
        eget-kívánó ösztönöm.

    Fejemből a vér zúgva csordul,
        de rája süveget csapok,
    s nem érezem a tarka lomtul
        az égető, nagy bánatot.

    Előre hajtok, körbe-körbe,
        a falba vágom homlokom.
    Mindent teszek, holtig gyötörve:
        imádkozom, káromkodom.

    Pusztán csak a parancsra várok,
        ti vagytok, és – nem élek én.
    Fogjátok is át a világot,
        nekem nincs semmim e tekén!

    Engem ragad vadul zilálva
        a szédülő körforgatag,
    aranyszörnyek sötét hajába
        kapaszkodom meg bágyatag.

    S ekkor nem is tudom, hogy élek,
        csak törtetek némán elől,
    elszáll szememből minden élet,
        és célt nekem szótok jelöl.

    A vad röhejben elfelejtem,
        hogy e világon létezem,
    a durva ember-rengetegben
        nem nyúl díjért mohó kezem.

    De néha, hogy a lárma halkabb,
        megráz egy furcsa hangulat,
    mert látom, itten mind mulatnak,
        csak a komédiás nem mulat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Balla D. Károly: Tótágas

    A bohóc sírógörcsöt kapott.
    Könnye tompán kopogott a deszkán,
    a deszka feketére volt festve,
    festve volt, álarcban volt,
    kényszerű részvét-álarc mögé rejtette
    gyalultfa-közönyét,
    dehogy akart ő fekete lenni,
    pácolt, meleg fényű,
    berakásos, tükrös diófa-szekrény
    lett volna legszívesebben,
    de egyszerű asztal is inkább lett volna,
    viaszosvászonnal borított konyhaasztal,
    mint fekete, fekete deszka,
    melynek vaslakk-részvétét
    nem hatották meg a bohóc könnyei,
    a sírógörcsbe menekült bohócéi,
    aki most nem volt álarcban,
    lemosta magáról a púdert, a rúzst,
    lemosta a hahotát,
    a vigyort, a röhejt,
    lemosta, és most sírt, zokogott,
    vörössé pöffedő szemhéja mögött
    látta az artistát, látta a kötélen,
    amint ott lépked délceg-magabiztosan,
    s látta, látta a porond porában,
    szájából iramló vér-kígyóval,
    látta, amint tört testét kiviszik,
    s ő, a bohóc, már ott volt,
    hogy elvonja a nagyérdemű figyelmét,
    vigyorgott, hahotázott,
    hasra esett ezerszer,
    aztán rosszul lett az öltözőben,
    percekig öklendezett a mosdó fölött –
    – mindezt látta most
    vörössé pöffedő szemhéja mögött,
    mindezt látta a bohóc,
    a sírógörcsbe menekült,
    aki mögött gyászhuszárok álltak,
    fekete álarcba merevült gyászhuszárok,
    dehogy akartak ők feketék lenni,
    parádés huszárok, nyalka testőrök
    lettek volna legszívesebben,
    vagy ha nem, hát inkább kardforgatók,
    káromkodó lovasok,
    mintsem feketébe kényszerült gyászhuszárok,
    akikből most feltartóztathatatlanul,
    ellenállhatatlanul kibuggyant a nevetés,
    nem tudni, miért,
    talán mert felismerték a bohócot
    és eszükbe jutott a sok hasraesés,
    talán ezért bukott fel belőlük a hahota,
    remegett a válluk, elakadt a lélegzetük,
    még a könnyük is megeredt.
    A gyászhuszárok röhögőgörcsöt kaptak.

    Egy pillanat múlva,
    a maguk-feledés csúcsán
    már semmi sem különböztette meg őket,
    a röhögőgörcsös gyászhuszárokat
    a sírógörcsös bohóctól,
    egy kívülálló
    talán észre sem vette volna,
    hogy ön-fejükön taposnak mindahányan.

    Pár pillanatig tartott csak,
    aztán lecsitultak,
    halk hüppögésbe fúlt az indulat,
    s lassan megindult a menet
    a komor koporsó mögött.

    A bohóc a távolba nézett.
    Tudta,
    a vándorcirkusz lampionos sátra alatt
    friss fűrészporral
    most szórják fel a porondot.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nemes Nagy Ágnes: A távozó

    Hogy visszanézett, nem volt arca már.
    Hogy visszanézett.
    Akikben itt lakott, a maszkok,
    földdé mosódtak zöldek és a kékek,
    szétkent kupacban arcok, homlokok,
    hogy utoljára visszanézett.
    S amikor hátat fordított,
    két szárnya
    röntgennel átvilágított
    tüdőszárny, olyan ezüst –
    és szét-szétnyílott – centiméteres
    kis repülési szándék – s összezárult
    kilélegezve.
    És láttam én,
    láttam akkor, hogy az enyém,
    nem másé, sajna, az enyém,
    két vállam közül távozott,
    akár az átvilágított,
    s a maszk nem takarta már, hogy visszanézett.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Farkas István – szomorú bohóc

    Ím, üres a cirkusz.
    Pillanatnyi pihenés
    a porond poros
    szélén…

    A semmibe bámulva
    támasztod kezeiddel
    állad, látod
    magad…

    Játszottál, nevettek
    rajtad, neked
    tetszett a viharzó
    taps…

    Sok évvel ezelőtt volt
    ez így.
    Azóta mindennap
    ugyanúgy kilépsz.

    A porondra, az emberek
    elé, a tapsviharba…!
    Az öltözőben fáradtan
    nézed tükörképed.

    Gürcölés kis pénzedért,
    mert a tapsért
    nem kapsz a boltban
    kenyeret,

    lakókocsid bérletét
    éppen hogy kifizeted,
    s már nem is nyomja
    pénz súlya zsebed.

    Vágyakozón nézed a
    szép ruhát, autót,
    s még mi mindent
    megálmodtál?!

    Közben az élet lassan
    elfogy, s ma is,
    könnyeket nevet
    a szomorú bohóc.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Paul Verlaine – Holdfény

    Különös táj a lelked: nagy csapat
    álarcos vendég jár táncolva benne;
    lantot vernek, de köntösük alatt
    a bolond szív mintha szomorú lenne.

    Dalolnak, s zeng az édes, enyhe moll:
    életművészet! Ámor győztes üdve!
    De nem hiszik, amit a száj dalol,
    s a holdfény beleragyog énekükbe,

    a szép s bús holdfény, csöndes zuhatag,
    melyben álom száll a madárra halkan,
    s vadul felsírnak a szökőkutak,
    a nagy karcsú szökőkutak a parkban.

    Forrás: Lélektől lélekig
    (Szabó Lőrinc fordítása)

  • Luigi Pirandello – Idézet

    „Mások előtt mindenki igyekszik méltóságát megőrizni,
    de lelke mélyén nagyon is jól tudja, mennyi bevallatlan dolog
    játszódik le benne, amikor csak önmagával áll szemben!”

    Forrás: Lélektől lélekig