Címke: megbánás

  • Nagy Gáspár: Óda-bevallások idején

    Be kell avassalak titkaimba!

    Első titok:
    szerettelek.

    Második titok:
    mást is szerettem.

    Harmadik titok:
    újra csak téged szeretlek.

    Negyedik titok:
    mást nem tudok szeretni.

    Ötödik titok:
    csak magamat tudtam szeretni.

    Hatodik titok:
    kezdettől rosszul szerettelek.

    Hetedik titok:
    másokat is rosszul szerettem.

    Nyolcadik titok:
    magamra maradtam.

    Kilencedik titok:
    de csöppet sem vagyok
    szeretetre méltó.

    Tizedik titok:
    magányban gyakorlom
    eszeveszett öngyűlöletemet.

    Tizenegyedik titok:
    néha azt hiszem
    hogy ő nem gyűlöl.

    Tizenkettedik titok:
    sőt egyre jobban szeret.

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia

  • Székely János: Maradj velem

    (1962)

    Ne hagyj el engem. Valahogy, akárhogy
        Maradj velem.
    Otromba voltam, durva és kegyetlen,
        Beismerem.

    Féltés gyötört, vad vágyak uszítottak,
        Meg annyi más!
    Betegség volt az életem, kietlen
        Viaskodás.

    Nem így akartam, tudhatod. Nem erre
        Vártál le sem.
    Nem így képzeltük ezt a csúf világot,
        Szerelmesem!

    Elváltak tőlünk, elhagytak a legjobb
        Barátok is.
    Mi lesz velünk, ha el kell végre válnunk
        Egymástól is?

    Kibámulok a függönyön az éjbe:
        Vak és süket.
    Nem értem, édes, hogy lehet megélnem
        Tenélküled.

    Eszembe jut mosolygó, kedves arcod,
        Öled, karod.
    Maradj velem, s én jobbá válok érted,
        Ha akarod.

    Forrás: Index Fórum – Kedvesch versek

  • Székely János: Válás után

    (1963–1966)

    I

    Gyötörj csak, kedves. Rágj. Rekessz magamba.
    Tedd cellámmá a földet, s légy az őre.
    Mérgezd csak meg rosszkedvvel, furdalással
    A múltat hátra, a jövőt előre.

    Gyötörj csak. Legyen életem ezentúl
    Egyetlen vad, lidércnyomásos álom.
    Űzz, gyűlöltess meg önmagammal, bűvöld
    Kívánatossá hulltom és halálom.

    Akármit tégy: kitartok, nem török meg.
    Az emberség nagy törvényei kötnek
    Veled maradni, holtomig veled.

    Mert bűnöm vagy, ki tönkrementél értem,
    S a büntetés, melyet magamra mértem,
    Azért, amért vétettem ellened.


    II

    „Vidéki költő!” – vágod a szemembe,
    Szegény szívem, ha bántani akarsz.
    Tűnődve tűröm, némán ismerem be,
    Hisz az vagyok, sajnos, valóban az.

    „Hazug!” – gyötörsz. Ez is tagadhatatlan.
    Többször megírtam, vallom, vállalom.
    „Eladtad magad.” – Csakugyan eladtam
    (S te kenyeret vettél az áramon.)

    „Férfiatlan, lágy, semmirevaló,
    Gyönge jellemű törpe és csaló.”
    Mit szólhatok? A vádad védhetetlen.

    Csaló vagyok és törpe, semmi más,
    Ám voltaképpen mégis óriás,
    Ha semmi másban – hát a türelemben.


    III

    Ne vádolj, kedves, hogy mocsokban éltem,
    S hogy miattam megy tönkre életünk.
    Valahogyan, titokban, észrevétlen
    Mi mindahányan tönkretétettünk.

    Eszköz vagyok. Egy kéz suhogtat engem.
    Rád sújt velem – és rám viszont veled.
    Eszközök vagyunk, látod, mind a ketten:
    Te ellenem, én, kedves, ellened.

    Találkoznak a szeretők, szeretnek,
    Aztán csalódnak, végül tönkremennek,
    S egymást okolják, nem tudom, miért.

    Egymást okolják sírva, káromolva,
    Pedig hát úgyis tönkrementek volna,
    Ha nem egymásért – másvalakiért.


    IV

    Olyan vagyok, tudod, olyan vagyok,
    Mint egy sivár, egy éjsötét kalandor.
    Olykor magam is rettegek magamtól.
    Vétek, ha szólok, bűn, ha hallgatok.

    Olyan vagyok, tudod, olyan vagyok,
    Akár az éhes húsevő virágok,
    Hazug, gonosz, alattomos és álnok.
    Pompás, veszélyes, kényes és balog.

    Olyan vagyok én, mint a többiek,
    Kiket lenéztünk, édesem, kiket
    Legfeljebb gúnyból hívtunk embereknek.

    Csak kínt és romlást adhatok neked,
    S mégis megkérlek: hagyd el mindened,
    És tarts velem, mert szánlak és szeretlek.


    V

    Képedről, kedves, a falon,
    Örökké bámul két kerek szem.
    Követ, ha vetkezem, ha fekszem,
    Ha gond övez, ha nyugalom.

    Mihelyt olyasmit forralok,
    Mi fájna néked, ami bánthat,
    Elfutja tükrüket a bánat,
    S azonnal visszatorpanok.

    Mindenki véthet már – csak én nem.
    Most már örökké úgy kell élnem,
    Hogy ne boruljon el szemed.

    Szemed (a képen és szívemben),
    Mely itt maradt, s úgy őriz engem,
    Akár a lelkiismeret.


    VI

    Tudom én, kedves, hogy sosem leszel
    Törvényben sem és bűnben sem a társam.
    Tudom, hogy nincs, és már nem is lehet
    Jogom, hogy magam életedbe ártsam.

    Tudom én, kedves, hogy virágaid
    Énnekem már csak bánatot teremnek.
    És mégis boldog és hálás vagyok
    Azért, hogy vagy, és azért, hogy szeretlek.

    Fellombozol, mint csonka fát a komló.
    A legnagyobb rossz és a legnagyobb jó
    Vagy énnekem a földön és egén.

    Láng vagy, mely perzselt, míg köröttem lengett,
    De távolabbról éltet és melenget:
    Elvesztett társam, megnyert kedvesem.


    VII

    Ha társad elhagy, otthonod kiver,
    És nem lesz kihez szólnod a világon;
    Ha tönkremegy a megaláztatáson,
    Hogy áldozatod sem fogadja el,

    Ha majd a sívó, ős magány emészt,
    S úgy érzed, hogy a szégyennek s a kínnak
    Irtózatos állkapcsai kinyílnak,
    S rád lehelik a kétségbeesést:

    Jusson eszedbe vigaszul egy tényleg
    Gyarló, de mégis mély és büszke lélek,
    Kinek bizalmát épp így megvetetted;

    Ki nem tudott örülni csak neked,
    S csak érted fájt, és téged szeretett,
    Még akkor is, mikor már nem szeretted.


    VIII

    „Csak téged” – írtam, és – „mindig veled”.
    Veled vitázom és téged kívánlak
    Most is, hogy sírva gyűröm itt az ágyat,
    S hunyt testemen örvénylő testedet

    Idézgetem – csak érted és veled
    Vagyok hatalmas és örömre képes.
    Ó, hát ne vond el éhesedtől, édes,
    Pótolhatatlan édességedet.

    Hazudhatnám, hogy mind enyémek ők,
    A mély ölű, kis, kecskemellű nők,
    S én mégis-mégis téged ünnepellek.

    De szükségből erényt faragni kár.
    A tiszta tény, a sivatag-sivár
    Igazság az, hogy senkinek se kellek.


    IX

    Ki vagyok én, miféle nyomorult,
    Milyen koldusnál koldusabb silány,
    Hogy azzal élek, aki elhagyott,
    S azzal fekszem le, aki nem kíván?

    Miféle sors, miféle hatalom
    Haragja sújt, miféle rettenet,
    Hogy ottan is megalkuszom, ahol
    Nem is muszáj, s talán nem is lehet?

    Nincs örömöm, hogy csontig ne alázzon.
    Fehéren fekszik asszonyom az ágyon,
    És undorodva tolja el a szám.

    Megérem-e, s kibírom majd a percet,
    Hogy olyan asszonyt lássak meztelennek,
    Kit szeretek, s ki maga is kíván?


    X

    Mint aki meztelen marad
    Egy népes és napfényes téren,
    S röhejt és füttyöket arat,
    Úgy éget és emészt a szégyen.
    Meztelen voltam, meztelen.

    Amim csak volt e vak világon,
    Egész szépségem-csúnyaságom
    Kitártam néked, édesem.
    S te közben magad nem mutattad,

    Titkomért titkodat nem adtad,
    Lezártad ajkad és szemed.

    Pucéran reszkettem előtted.
    Szánom-bánom és soha többet,
    Élj boldogul, Isten veled.


    XI

    Hogy miért kell a szeretőknek,
    Akik között már nincs titok,
    Kik már-már összeforrtak, végül
    Dühöngve különválniok,

    Hogy miért kell a vándoroknak,
    Kik együtt jártak, egy úton,
    Egyszerre új utakra térni
    S gyalázni egymást – nem tudom.

    Hiába átkozódtam, sírtam,
    Hogy így van (mert valóban így van),
    Ezen már semmi sem segít.

    Tagadjam? Azzal is mit érek?
    Elkönyvelem hát, mint az élet
    Más értelmetlenségeit.


    XII

    Ahányszor éjszaka kinézek,
    A rácsokon, a bokrokon túl
    Mindig ott setteng ez a félszeg,
    Iszonyú ronda veres kandúr.

    Mint lápon lebbenő kísértet,
    Oly nesztelen és olyan sárga.
    Körülszaglássza küszöbünket,
    S felszívódik az éjszakába.

    Otthon van mindenütt a földön,
    Az ólakon, a háztetőkön,
    De mindenütt otthontalan.

    Mert hogyha mégiscsak akadna
    Valaki, aki befogadja,
    Bajt hozna rá – akár magam.


    XIII

    Cirógassátok, állatok,
    Dédelgessétek, hű növények,
    Ne bántsátok, hatalmasok,
    Kerüld ki, szél, eső, kíméld meg.

    Segítsd, Sebő, pártold, Kalik,
    Dugó, ne duzzogj rá sokáig.
    Szolgáld ki, víz, ha szomjazik,
    Öreg nap, süss reá, ha fázik.

    Én nem tudtam megóvni, hát
    Rád bízom, végtelen világ:
    Vigyázz rá nálamnál is jobban.

    Mert színigaz, hogy nem szeret,
    Mégis: ha szenved, szenvedek,
    És mégis: jól vagyok, ha jól van.


    XIV

    Letisztítom és helyére teszem
    A vázát, amely asztalunkon állott.
    Szereztem belé újra pár virágot:
    Fogadd el őket szívesen, szívem.

    Hálám ragyog a szirmukon, hiszen
    Azt a levegő-tiszta, észrevétlen,
    Nagy boldogságot adtad egykor nékem,
    Amit nem adhat többé senki sem.

    S ha más virágát jobban kedveled,
    S ha küldenek valóban szebbeket,
    Vagy hogyha vázád végleg összetörne,

    Én hordom őket akkor is, ne félj,
    Oly nesztelen, ahogy leszáll az éj,
    S oly hasztalan, akár a temetőbe.


    Forrás: Index Fórum – Kedvesch versek


  • Szabó Lőrinc: Hiányzó köznapok

    Talán gyors bukás lett volna veled
    élnem: most mégis ez a legnagyobb
    fájdalmam, a mulasztás: az, ahogy
    lemondó büszkeséged szenvedett
    s ahogy titkolta! Nyugodt életet
    kívántunk, s bár sorsunk többet adott,
    hiányzott csókunkból a köznapok
    üdve-terhe, a próbált szeretet
    közele, rend, biztonság: ami nagy volt,
    az a szüntelen újuló kaland volt,
    melyre annyian vágynak: összekapcsolt,
    de szét is törte boldog éveid:
    be szánalmas az élet, be irigy,
    hogy egyféle csak és hogy oly rövid!

    Forrás: DIA

  • Váci Mihály: Népdal

    Bocsásd meg, ha bántottalak,
    sokszor sárba rántottalak,
    voltam hozzád, mint a dúvad,
    abban csörtet, mibe búhat.

    Csillag ballag át a réten,
    szárnyát húzó vereségem,
    mezítláb lépdel a havon,
    bekönyörög ablakodon.

    Alkonyodik, besötétül,
    a madár párja mellé ül,
    melléd dőlök, avas fejfa,
    sírdogálsz, virrasztó gyertya.

    Lelkem nehéz zsíros bunda.
    Kívül hordom, kifordítva,
    befelé akkor fordítom,
    mikor magam elordítom.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Mit elrontottam

    Már nem segít az utazás sem.
    Mindenütt te jössz vélem szembe.
    Jajonghatok körül a Földön:
    – mindenütt te fúródsz szívembe.

    Belém ivódtál – édes sírás!
    Eső ivódik így a földbe.
    Ha mag fogan bennem: – te táplálsz.
    S ha gondolat: – Te vagy a zöldje.

    Ahogy sors íródik tenyérre,
    – arcomra Te úgy rajzolódtál:
    járok fényeddel világítva
    a Föld körül – ahogy a Hold jár.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Baranyi Ferenc: Mulasztás

    Nem csókoltalak szájon. Még át se fogtalak.
    Kezed se volt kezemben. S jártunk a fák alatt.
    Vártad, hogy én, a férfi, derékon kaplak és
    magad megadni késztet a férfiölelés.
    A támadásra vártál, hogy megadhasd magad.
    De mindhiába vártál. Meg nem támadtalak.

    Én nem tudom, de nékem oly szép az út a csókig!
    Mikor csípődre még csak a képzelet fonódik,
    mikor számban csupán még jövendő íz zamatja
    édesíti a nyálat, indít meleg szavakra!…
    Jobb az ajándék-várás, mint maga az ajándék.
    Majd holnap megcsókollak. Majd holnap este. Várj még!

    Aztán nem láttalak. Nem jöttek csókos esték.
    Téged az ágyba döntött a szigorú betegség,
    keményen ágyba döntött, aztán a sírba vitt,
    s elvitte veled együtt testednek titkait.
    És vége, vége, vége… Elmentél csókolatlan.
    A csók örök adósság. Míg adhattam – nem adtam.

    Ó elszalasztott éjjel, ó bölcsnek hitt lemondás!
    Hol már a szád, a melled? A tested puszta csontváz,
    tested, mit érintetlen átadtam a talajnak,
    a föld ölelt először, rög csókolta az ajkad,
    elhódított a vén föld és én azóta folyvást
    siratom kora véged s a csóktalan bolyongást.

  • Reményik Sándor: Ha számbavetted…

    Ha számbavetted mind a vétkeid
    Szemed ha metszőn önmagadba látott:
    Az ismeretlen sok-sok bűnödért
    Még mondj el egypár miatyánkot!

    Mert szüntelen a mi bűnbeesésünk,
    Mert végtelen a vétkeinknek száma
    S talán nem az a legölőbb csapás,
    Mit sújt az öklünk tudva, odaszánva.

    A legsikoltóbb seb talán nem az,
    Mit oszt a kardunk nyílt, lovagi tornán
    S tán az se, mit suttogva, hátmögött
    Ejtünk kajánul, titkon és orozván.

    A legsikoltóbb, legégőbb sebek
    Egy mosolyunktól nyílnak, úgy lehet,
    Mely indult jóakarat ösvényén
    És öntudatlan gúnyba tévedett.

    A legszörnyűbb lavinák úgy lehet,
    Indulnak egy elejtett szó nyomán,
    Mit elhallgatni – véltük – nincs miért,
    S mit elhallgatni jobb lett volna tán.

    S mikor egy gyötrődő szív úgy eped
    Egy szónkért, mely meg tudná váltani,
    S virágoskertből sivataggá lesz,
    Mert azt az igét nem mondottuk ki.

    Mert elnéztünk a ködös messzeségbe,
    A léptünk rajta döngve áthaladt,
    Semmit se tettünk – csak nem vettük észre –
    És eltapostuk, mint egy bogarat.

    Oh végtelen a vétkeinknek száma,
    Mi álomroncsba, tört reménybe járunk,
    Pusztán azáltal, hogy élünk, megyünk,
    Szüntelen egy virágot tör le lábunk.

    Ha számbavetted mind a vétkeid,
    Szemed ha metszőn önmagadba látott:
    Az ismeretlen sok, sok bűnödért
    Még mondj el egypár miatyánkot.