Címke: megbékélés

  • Győri Dezső – Megbékülés

    Sikongó szívvel csodákat lestem,
    Álmodva jártam sugaras estben;
    Néztem a vágytól ittasult szembe,
    Könnyes szemekkel, zord sírverembe;
    Igét kerestem: fájdalmas-lágyat,
    Mellyel a holt szó élővé válhat;
    Derengő ködben láthatárt, mélyet,
    Hová a lelkem sohasem érhet;

    Fáknak odvában elrejtett kincset,
    Melyből szeretet gyémántja inthet,
    Megújult fénnyel, csiszoltan, tisztán,
    Vérvörös lángom fehérre szítván…
    Oromról lávák völgyében jártam,
    Tisztító lázban elégni vágytam.
    Könnyek tengerét gázoltam térdig,
    Könnyek tengerén szívem csak vérzik…

    Feledés írja maradna végül,
    Mellyel a lelkem szelídre békül;
    Higgadtra, miként megkopott kövön:
    Nem látszik bánat, nem látszik öröm,
    Nem érzi kínját dermesztő télnek,
    Nem érzi hevét tavaszi fénynek.
    Nyár tüze érje, jeges tél kérge,
    Hűvösen, bölcsen mered az égre.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Halálos ének

    Minden este, hogy az ágyba fekszem,
    A halállal ismerkedem én,
    Angyalszárnya megsuhog felettem,
    Kettős szárnya: emlék és remény.
    Mert emlékszem: volt találkozásunk
    Híd karfáján és pisztoly csövén
    És remélem: megvetve az ágyunk
    És melléje vígan jövök én.

    Fényes utcán gyakran vele járok,
    Míg suhannak, símulnak a párok.
    Borús éjen mindig vele hálok.
    Utcájába egyszer eltalálok.
    Sok virág van boldog temetőben,
    Sok világ van alattam, fölöttem.
    S bennem is van egy egész világ még
    S lesz belőlem egyszer sok virág még!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Jól van így

    Békét kötöttem sorssal és világgal,
    Letettem én a fegyvert csöndesen,
    Beszélgetek madárral és virággal,
    Szerelmem is már csillagszerelem.
    A felhők útján szállok víg egeknek,
    A szellők szárnyán utazom tova,
    A vágyaim hattyúi énekelnek
    Utolsót, szépet, mely nem lesz soha.
    Kezet fogok mélázón a halállal
    S a temetőket járom egyre én,
    Az öröm sírján ülök, mint az árva,
    Magányos varjú ül a jegenyén.

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Altató

    Fordulj be csöndesen s feledd el, ami bántott,
    A kaján arcokat, a keserű világot!

    Fordulj be csöndesen s gondolj egy nyári éjre,
    Mely tisztán ott ragyog lelked mély tükrébe.

    Fordulj be csöndesen és légy tizenhat éves,
    És légy szép, fiatal, halálos vággyal ékes!

    És ártatlan, szabad, ki azt hiszi, merengvén,
    Hogy ifjú elmúlás vár rá egy boldog estén.

    Fordulj be csöndesen és tudd feledni szépen
    A rút, unt életet a halál tükrében.

    Forrás: MEK – Juhász Gyula összes versei

  • Pilinszky János: A mélypont ünnepélye

    Az ólak véres melegében
    ki mer olvasni?
    És ki mer
    a lemenő nap szálkamezejében,
    az ég dagálya és
    a föld apálya idején
    útrakelni, akárhová?

    Ki mer
    csukott szemmel megállani
    ama mélyponton,
    ott, ahol
    mindig akad egy utolsó legyintés,
    háztető,
    gyönyörű arc, vagy akár
    egyetlen kéz, fejbólintás, kézmozdulat?

    Ki tud
    nyugodt szívvel belesimúlni
    az álomba, mely túlcsap a gyerekkor
    keservein s a tengert
    marék vízként arcához emeli?

    Forrás: MEK – Pilinszky János válogatott versei

  • Babits Mihály: Húsvét előtt

    S ha kiszakad ajkam, akkor is,
    e vad, vad március évadán,
    izgatva bellül az izgatott
    fákkal, a harci márciusi
    inni való
    sós, vérízű széltől részegen,
    a felleg alatt,
    sodrában a szörnyű malomnak:
    ha szétszakad ajkam, akkor is,
    ha vérbe lábbad a dallal és
    magam sem hallva a nagy Malom
    zugásán át, dalomnak ízét
    a kinnak ízén
    tudnám csak érzeni, akkor is
    – mennyi a vér! –
    szakadjon a véres ének!

    Van most dicsérni hősöket, Istenem!
    van óriások vak diadalmait
    zengeni, gépeket, ádáz
    munkára hűlni borogatott
    ágyúk izzó torkait:
    de nem győzelmi ének az énekem,
    érctalpait a tipró diadalnak
    nem tisztelem én,
    sem az önkény pokoli malmát:
    mert rejtek élet száz szele, március
    friss vérizgalma nem tűri géphalált
    zengeni, malmokat; inkább
    szerelmet, embert, életeket,
    meg nem alvadt fürge vért:
    s ha ajkam ronggyá szétszakad, akkor is
    ez inni való sós vérízű szélben,
    a felleg alatt,
    sodrában a szörnyű Malomnak,
    mely trónokat őröl, nemzeteket,
    százados korlátokat
    roppantva tör szét, érczabolát,
    multak acél hiteit,
    s lélekkel a testet, dupla halál
    vércafatává
    morzsolva a szűz Hold arcába köpi
    s egy nemzedéket egy kerék-
    forgása lejárat:

    én mégsem a gépet énekelem
    márciusba, most mikor
    a levegőn, a szél erején
    érzeni nedves ízét
    vérünk nedvének, drága magyar
    vér italának:
    nekem mikor ittam e sós levegőt,
    kisebzett szájam és a szók
    most fájnak e szájnak:
    de ha szétszakad ajkam, akkor is,
    magyar dal március évadán,
    szélnek tör a véres ének!

    Én nem a győztest énekelem,
    nem a nép-gépet, a vak hőst,
    kinek minden lépése halál,
    tekintetétől ájul a szó,
    kéznyomása szolgaság,
    hanem azt, aki lesz, akárki,
    ki először mondja ki azt a szót,
    ki először el meri mondani,
    kiáltani, bátor, bátor,
    azt a varázsszót, százezerek
    várta lélekzetadó szent
    embermegváltó, visszaadó,
    nemzetmegmentő, kapunyitó,
    szabadító drága szót,
    hogy elég! hogy elég! elég volt!
    hogy béke! béke!
    béke! béke már!
    Legyen vége már!

    Aki alszik, aludjon,
    aki él, az éljen,
    a szegény hős pihenjen,
    szegény nép reméljen.
    Szóljanak a harangok,
    szóljon alleluja!
    mire jön új március,
    viruljunk ki újra!
    Egyik rész a munkára,
    másik temetésre
    adjon Isten bort, buzát,
    bort a feledésre!

    Ó béke! béke!
    legyen béke már!
    Legyen vége már!
    Aki halott, megbocsát,
    ragyog az ég sátra,
    testvérek, ha túl leszünk,
    sohse nézünk hátra!
    Ki a bűnös, ne kérdjük,
    ültessünk virágot,
    szeressük és megértsük
    az egész világot:
    egyik rész a munkára,
    másik temetésre:
    adjon Isten bort, buzát,
    bort a feledésre!

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Nagy László: Szerelem emléke

    Szerelem emléke, viráglámpa,
    tabáni tulipánfa,
    világíts belső éjszakánkba,
    mert szívünk megvakult,
    beborult, elvadult,
    kitörve édes vonzalomból,
    átkozott csillagként csak rombol,
    tördeli párját,
    szeretőjére halált gondol.

    Viráglámpa,
    tabáni tulipánfa,
    ragyogd be szívünk éjszakáját!

    Forrás: Szívzuhogás

  • Illyés Gyula: Akár a föld

    Arcodról a rőt haragot
    no, töröld le egy mosolygással.
    Ha akarod, nem akarod:
    meg kell békülnöd a világgal
    s velem, ki belőle vagyok.

    Fáradt vagyok, akár a föld,
    hogy tetteimet igazoljam.
    Kegyetlen voltam az előbb?
    Várom a fényt, nálad is jobban,
    a csitítót, feledtetőt.

    Már mint a messze csillagok
    úgy tűnnek, kerengnek köröttem
    az emberek. Magam vagyok.
    Nézd el, hogy te vagy az egyetlen,
    akivel még szót válthatok.

    Forrás: MEK

  • Kosztolányi Dezső: Mózes imája

    Hatalmas úr, sziklás erősség,
    te láthatatlan nagy titok.
    Intesz, s a földi munka hősét
    dörgő szavaddal elhívod.

    Te fenn a csillagoknak ormán
    trónolsz ragyogva, komolyan.
    Mi itt törődünk lenn mogorván,
    s tűn életünk, mint a folyam.

    Te tündökölsz a másvilágon
    magánosan, győzhetlenül.
    A mi sorsunk csak röpke álom,
    mely az idővel elrepül.

    Ránk csapsz dúló, sötét haraggal,
    s mi hervadunk, miként a fű,
    mit a kaszás vígan levagdal,
    te végtelen vagy s tiszta, hű.

    Kevés időig sírva élünk,
    s aztán a sírra rábukunk.
    Légy szörnyű harcainkba vélünk,
    s taníts meghalni, ó urunk!

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: Nem szabad feledni

    Hadd éljek még – hogy beteljék felettem,
     amit számomra valahol kiróttak.
     Be akarom még csukni az ajtókat.
    S kinyitom az ajtót, mit elfeledtem.

    Kit megbántottam, megvigasztalom majd,
     ki megbántott, azon még bosszút állok.
     Korán kelek, hogy lássam a világot,
    s estente halljam még a régi lomb-zajt.

    Egy-két szegénynek még levelet írok.
     Megnézem még a szabadkai házat,
     hol porba vert a gyász és a gyalázat
    egy nyári éjen, s sírok, újra sírok.

    Elutazom oda, hol sose jártam.
     Egy ismeretlen ablakon benézek.
     Józan leszek, rikkantok, mint a részeg.
    Sötétbe járok. Járok a sugárban.

    Aztán, mikor elérkezik a vesztem,
     s végére hajlik már emberfeletti
     nagy életem – mert nem szabad feledni –
    tisztán és fényesen a sírba fekszem.

    Forrás: MEK