Címke: megszólítás

  • Buda Ferenc – Fohász a virradatban

    Istenem ezen a hajnali órán
    amidőn madár se szól még s már eb sem ugat
    bárhol vagy is
    talán ott fönn lebegsz túl túl a galaktikákon
    vagy itt benn a szívemben rejtőzködöl
    bárhol vagy is Te Láthatatlan
    Te Ismeretlen
    mutasd meg magad
    kereslek kerestelek
    ám a neved harsogók üresen kongó
    kiáltozása elől
    bedugtam s bedugom fülem

    nem tudom immár ki vagyok mi vagyok
    csökönyös bitang juhod-é avagy
    elkóborolt kihűlt ebed
    aki orrát s riadt tekintetét földnek
    szegezve lohol egy idegen nyomon

    nem tudom magam sem tudom

    kérlek hát fogadj el kételyeimmel
    vakon botladozó beszédemmel
    s ha nem akarod úgy akár
    választ se adj
    csak engedd hogy megszólítsalak

    kakas szól kiált a kakas
    emlékezem: mint vallattalak
    vallottalak és tagadtalak
    mert nehéz igen nehéz megértenem
    hogy Te a Gonoszt is virulni
    vigadni hagyod

    s mert nem tudom ki vagy
    s hogy én ki vagyok
    már azt sem tudom

    világosságra szomjazom

    nincs egyebem
    csak magam

    oldozd fel kérlek szorongásomat
    oltalmazd szeretteimet
    fékezd meg indulataimat

    pásztorom őrizőm ha vagy
    veszni ne hagyj

    Ámen

    Ne hagyd hogy ne így legyen

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső – Beszélő boldogság

    Beszélni kell most énnekem. Szeretnek.
    Szeretnek engem, boldogság, hogy élek.
    Beszélni kell mindig, s nem embereknek,
    hogy vége már, eltűntek a veszélyek.

    Beszélni égnek, fáknak és ereknek,
    neked, ki nagy vagy, mint az űr, te lélek,
    s nincsen füled sem, látod, én eretnek,
    csupán neked, a semminek beszélek.

    S ki hajdanán lettél a fájdalomból,
    mely a vadember mellkasába tombol
    és a halál vas-ajtain dörömböl,

    most megszületsz belőlem és dalomból,
    minthogy kitörve rég bezárt körömből,
    ujjongva megteremtelek örömből.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Mircea Florin Șandru – Egy vers

    Mit írsz? – kérdi ajtót nyitva a gyermek.
    Verset – felelem –, egy verset az alkonyatról.

    Miért épp az alkonyatról? – kérdezi,
    olvasólámpám fénykörébe lépve.

    Mit írsz? – kérdi asszonyom,
    ablakot nyitva, s beereszti a huzatos levegőt.
    Egy verset – mondom neki –, verset a magányról.

    Miféle magányról? – kérdezi,
    kilép a lámpa fényköréből.

    Mit írsz? – faggat apám
    a folyosó homályába veszve.
    Verset. Egy verset a halálról – válaszolom.

    Hogyhogy a halálról? – hökken meg és zokog.

    Mit írsz? – érdeklődik a szomszéd, a díjbeszedő,
    a boltos és a bürokrata.

    Mit írsz? – kérdezi főnököm,
    míg a nap eseményei
    a nyomdagép tölcsérébe hullnak.

    Verset, egy verset – mondom nekik.
    Verset a csendről.

    Miféle csendről? – szól asszonyom.
    Csend még álmunkban se létezik.
    Sikoltozol, és azt mondod: hagyjál, hagyjál.

    Nem szeretem az alkonyt –
    szól a gyerek.

    Szobámba térve
    kuporgok a sötétben, elalszom,
    és senkinek se jutok az eszébe.

    Ha egyedül vagyok,
    fehér és fekete lovakat látok.
    Egy fehér lovat és egy feketét – így az apám.

    Torkig vagyok a halállal –
    mondja az orvos.
    Mindennap meghal valaki.
    A cementasztalokon sokan fekszenek, kiterítve,
    míg a rokonok értük jönnek.

    Sose szólsz semmit – mondja a szomszéd –,
    nem hallom a hangod.

    Hallgatok.
    Lassan elfogynak a szavak
    a csendről, az alkonyatról,
    a magányról, a halálról.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc – A neved

    Kiáltani szeretném, s nem lehet,
    még súgni se szabad a nevedet,
    még gondolni se – jaj, elárulom,
    pedig belül csak azt visszhangozom,
    a hangos titkot, mely életemet
    úgy édesíti, édes nevedet:
    nevedet, édes, a pár szótagot,
    mely tündéri burkoddá változott,
    röpítő közegeddé, nevedet,
    mely körém gyújtja az emlékedet,
    fűszerként csendít a nappalon át,
    s beillatosítja az éjszakát,
    s úgy tapad a számba, tüdőmbe, hogy
    már majdnem te vagy, amit beszívok,
    már majdnem te: minden lélegzetem
    veled itat és zsongat édesen:
    édes neved betölti szívemet,
    s csak titka, te, vagy nála édesebb.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bella István – És szólt a szó

    És szólt a hegy:
    – Ha alvó kő leszek,
    hogy felébredjek,
    kezedbe veszel-e?

    És szólt a Nap:
    – Ha már nappal leszek,
    hogy megvirradjak, szemed
    fölnyitod-e?

    S a csillag szólt:
    – Ha már csak fény leszek,
    szemhéjad alá, látni
    elrejtesz-e?

    És szólt a tó:
    – Ha tűz gyöngye leszek,
    egy fűszál sóhajában
    meghallasz-e?

    És szólt a szó:
    – Ha kucorgó fény leszek,
    a szájad szélén, hogy megláss,
    egyetlenegyszer kimondasz-e?!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső – Beszélő boldogság

    Beszélni kell most énnekem. Szeretnek.
    Szeretnek engem, boldogság, hogy élek.
    Beszélni kell mindig, s nem embereknek,
    hogy vége már, eltűntek a veszélyek.

    Beszélni égnek, fáknak és ereknek,
    neked, ki nagy vagy, mint az űr, te lélek,
    s nincsen füled sem, látod, én eretnek,
    csupán neked, a semminek beszélek.

    S ki hajdanán lettél a fájdalomból,
    mely a vadember mellkasába tombol
    és a halál vasajtaján dörömböl,

    most megszületsz belőlem és dalomból,
    minthogy kitörve rég bezárt körömből,
    ujjongva megteremtelek örömből.

    Forrás: Lélektől lélekig

    Kosztolányi Dezső, boldogság, megszólítás, lélek, öröm, létöröm