https://verskucko.com

Címke: megújulás

  • Komáromi János: egy este…

    csípett már az esti szellő
    elhalványult nappalom
    nagyon messze volt még az éj
    azt hittem, hogy álmodom

    kupoláját a Végtelen
    kék bársonyból készíté
    aranysárga csillagokkal
    szabálytalan díszíté

    az arcomra sápadt fényből
    álarcot font ezüst-Hold
    bőrömön lágy érintésed
    szívemhez ért (átkot old)

    minden álnok, hazug érzés
    messze futott, menekült
    tisztítótűz forró lángja
    a testemen szétterült

    sötét lángok átöleltek
    és egyik sem égetett
    kristályból szőtt magány-gömböm
    meghasadt, majd szétrepedt

    ott álltam meztelen szívvel
    éreztem, hogy fáj nagyon
    de többé a kristály-gömböt
    rá záródni nem hagyom

    fájdalmakból születhet meg
    a legnagyobb boldogság
    menekülni a sors elől
    a legnagyobb bolondság

    meztelenül születik meg
    testünk, ám felöltözünk
    ruhánk alatt mi is lapul
    arról megfeledkezünk

    most másodszor pőre lelkem
    látta meg a Végtelen
    milyen vagyok igazából
    többé el nem rejthetem

    menekülni nem akarok
    végre önmagam vagyok
    ha hiszek majd önmagamban
    talán az is maradok…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Dalolj, ne félj

    (Reményik Sándornak)

    „Egy új világ van születőben!” – mondják,
    kik felkötötték az Idők kolompját.
    A vének, kiknek szája fél-sírásra:
    „Megérett a világ a pusztulásra!”
    Ne higgy nekik, magadnak higgy te, lelkem!
    Én egy órával mások előtt keltem,
    de fáradt nem vagyok,
    és bizalmasaim a csillagok.

    Én nem hiszek a tele-szájas Újban.
    Az Új csendben jön és oldott sarúban,
    vagy a magasból angyalpille szárnnyal
    a szívbe, mit az Istenség megárnyal.
    És akiben Igéjét megfogantja,
    az szánva néz a kérkedő Kalandra,
    amely ma szerteszét
    elfojtja a szemérmes Új neszét.

    Én hiszek benne, mind a világ ellen.
    Őrá esküdtem ifjú életemmel,
    s azóta minden évszakújuláson
    még-még újabbnak, ifjabbnak látom,
    és örökebbnek. Ó hogy issza fényét,
    hogy zsendül rajta új sarj, új reménység,
    mely örököt akar!
    Csak ami örök, az a fiatal!

    Ne higgy, én lelkem, csak makacs magadnak.
    Megy a karaván, kiskutyák ugatnak.
    Vénhedt ebek vonítanak a holdra:
    a hold csak hinti harmatát mosolygva.
    Eredj, én lelkem, elrendelt utadnak,
    szolgálatodra: keletről nyugatnak,
    előre, mint a nap.
    A Pillérek erősen állanak.

    Meleg a nap és hűvös szellők fújnak:
    ki mondja őket réginek vagy újnak?
    Csorog a forrás, szüntelen szülemlő:
    embernek, őznek örök anyaemlő:
    vedlik és újul az emberi öltő,
    meleg a nap, és énekel a költő.
    Lelkem, dalolj s ne félj,
    te napsugár, forrásvíz, enyhe szél!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rainer Maria Rilke: Áldozat

    Ó, mióta ismerlek, hogy árad
    testem s benne hogy virul a csont;
    frissebb lettem, járásom sudárabb,
    mert te vársz ma rám: ki vagy te, mondd?

    Nézd, hogy újulok, mindent feledtem,
    mint levél, lehullt, mi régi volt.
    S csillagként ragyog fel majd felettem
    a mosoly, mely rajtad bujdokolt.

    S mindaz, gyermekéveim ködébül,
    mely mint víz ragyog s még névtelen,
    rólad kap nevet, az oltár épül,
    rajta izzó hajzatod sötétül
    s melled fénylik, mint az értelem.

    (Radnóti Miklós fordítása)

    Forrás: Szeretem a verseket

  • William Blake: A tavaszhoz

    Óh harmatosfürtű, ég angyala,
    A reggel tiszta ablakain át
    Tekints nyugati szigetünkre, mely
    Kórusban zengi jöttöd, óh Tavasz!
    A hegyek beszélik s a figyelő
    Völgyek hallják; vágyó szemünk a te
    Tündöklő sátrad lesi: gyere már
    S tedd tájainkra szentelt lábodat.

    Jöjj Kelet dombjairól, s szeleink
    Hadd csókolják illatos köntösöd;
    Lehelleted hív; szórd gyöngyeidet
    Földünkre, melyet szerelmed emészt.
    Óh, ékesítsék drága ujjaid;
    Verje keblét csókod zápora; tedd
    Arany koronád bús fejére, hisz
    Szerény kontyát teérted tűzte fel!

    (Szabó Lőrinc fordítása)

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Új várak épültek

    Még a máglyák, ím, ki se hültek,
    Régi-zászlós még sok orom,
    Röpdös babona és turul,
    De az új várak fölépültek.

    Az új várak: nagy, piros lelkek,
    Szándékok, célok és hitek,
    Vágyak, amelyek az avas
    Várakra villámmal tüzelnek.

    És a napok lángolva telnek,
    Az ó várak leomlanak,
    Csupa új vár lesz a világ,
    Hol győztes bárdok énekelnek.

    Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig


  • Juhász Gyula: Martinovicsék

    A szolgaföldben nem nyughatnak ők, nem,
    Följárnának a magyar temetőben.
    Nem is merik ma eltemetni őket
    És nincs számukra még e tájon őskert.

    Maradjanak is itt egy ideig,
    Míg szolgaságunk éje letelik,
    Maradjanak, virrasszanak a csontok,
    Míg bennünket gyötörnek szolgagondok.

    Maradjanak: a kiégett szemek
    Sok úri bűnre hadd tekintsenek,
    Hadd legyenek bírák most, kiket egyszer
    Halálba küldött egy gaz, régi rendszer!

    Majd lesz még egyszer május e világon
    S nagy temetés egy víg föltámadáson.
    Szabad népeknek boldog milliója
    Kísérje őket egy új Panteonba!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Május

    Vén harcos én, ma békét hirdetek,
    Virággal verve meg a szíveket.
    Egy új kiáltványt írok s érezem,
    Hogy ez az ige egyszer tett leszen:
    Ember, légy végre ember újra már,
    Ne ordas farkas és halálmadár!

    Nem bús robot, de boldog munka kell,
    Melynél a szív bízó taktusra ver.
    Új szent szövetség kösse össze mind
    Embertestvérek jó reményeit!
    Ez áldott föld ne temető legyen,
    De kert, amely több jóságot terem!

    Ember, magyar, ma még élő halott,
    Legyen majális minden egy napod!
    Vén harcos én, ma békét hirdetek:
    Legyen szerelmünk már a szeretet!

    Forrás: MEK

  • Sík Sándor: Dalolj, ne félj!

    Reményik Sándornak

    „Egy új világ van születőben!” – mondják,
    Kik felkötötték az Idők kolompját.
    A vének, kiknek szája fél-sírásra:
    „Megérett a világ a pusztulásra!”
    Ne higgy nekik, magadnak higgy te, lelkem!
    Én egy órával mások előtt keltem,
    De fáradt nem vagyok,
    És bizalmasaim a csillagok.

    Én nem hiszek a tele-szájas Újban.
    Az Új csendben jön és oldott sarúban,
    Vagy a magasból angyalpille szárnnyal
    A szívbe, mit az Istenség megárnyal.
    És akiben Igéjét megfogantja,
    Az szánva néz a kérkedő Kalandra,
    Amely ma szerteszét
    Elfojtja a szemérmes Új neszét.

    Én hiszek benne, mind a világ ellen.
    Őrá esküdtem ifjú életemmel,
    S azóta minden évszakújuláson
    Még-még újabbnak, ifiabbnak látom.
    És örökebbnek. Ó hogy issza fényét,
    Hogy zsendül rajta új sarj, új reménység,
    Mely örököt akar!
    Csak ami örök, az a fiatal!

    Ne higgy, én lelkem, csak makacs magadnak.
    Megy a karaván, kiskutyák ugatnak.
    Vénhedt ebek vonítanak a holdra:
    A hold csak hinti harmatát mosolygva.
    Eredj, én lelkem, elrendelt utadnak,
    Szolgálatodra: keletről nyugatnak,
    Előre, mint a nap.
    A Pillérek erősen állanak.

    Meleg a nap és hűvös szellők fújnak:
    Ki mondja őket réginek vagy újnak?
    Csorog a forrás, szüntelen szülemlő:
    Embernek, őznek örök anyaemlő:
    Vedlik és újul az emberi öltő,
    Meleg a nap, és énekel a költő.
    Lelkem, dalolj s ne félj,
    Te napsugár, forrásvíz, enyhe szél!

    Forrás: Magyar Kurír

  • Ady Endre: Mag hó alatt

    Gyötrött és tépett magamat
    Régi hiteiben fürösztve
    Vérből, jajból és lángból
    Szedegetem össze
    S elteszem, mint életes holtat.

    Kell még Tegnapról hív tanú
    S kell talán az én hadisarcom,
    Hogy drága mementóként
    Fölemeljem arcom
    Egy új emberű, új világra.

    Vád nélkül széttekintgetek
    Majd vertségek és diadalmak
    Földjén, hogy a káoszból
    Harsos igét halljak,
    Vagy harsos igét én hallassak.

    Hős emberségem, várakozz,
    Szép álmokat aludj, lefénylett
    Jós és jó magyarságom,
    Hívni fog az Élet
    S föltámadások örök Rendje.

    Most tél van, s szegény mag-magam
    Megnémítva és behavazva
    Rendeltetés hitével
    Őrzöm meg tavaszra,
    Igazimnak sarjadásáig.

  • Csoóri Sándor: Arcod tavaszában

    Forog a négyszögletes mennyezet fölöttem,
    magába itta pillantásomat.
    Forognak kint a fák, mint tű hegyére fölszúrt
    szenvedő bogarak.

    Megint a halál mellől pörget vissza
    egy boldog forgószél a közeledbe.
    Testem kudarcait a reményed legyőzte,
    s élek most egy tenger nyugalmával borítva.

    Jó napot kívánok a homlokodnak,
    a kétségbeesés ága verte,
    jó napot kívánok a kezednek,
    a jég narancsát számba tette,
    s a lábad jött, áradt a lábad,
    mint két folyó, ha medret otthagy,
    virágszál ringott rajtuk s félénk csillag,
    üdvözlet futós lábaidnak.

    Hirdettem: van utam külön
    a világ zavarában s örömében,
    de gyöngeségem most elárult,
    s nem élhetek, csak arcod közelében.

    Csak arcod tavaszában ismerek rá
    a földre, mely megújul s élni enged.
    Erdők úsztak a fájdalommal szembe,
    éneklő erdők s fölismert szerelmed.