https://verskucko.com

Címke: megújulás

  •  Somlyó György: Ahhoz aki jönni fog

    1
    Hogyan képzeljem el őt
    aki óriás marokkal fogja össze
    azt ami széthullt
    s egyetlen mozdulattal széthasítja
    ami recseg de nem akar engedni

    Hogyan merjem felidézni őt
    aki most már mindent mer ami van

    2

    Kitörjük a konok és ragyogó
    tornyok kapuit miket magunkra zártunk
    még mielőtt ránkomlanának

    És feltépjük a nyomor
    mind szélesedő karámjait
    még mielőtt barommá hajszolnának

    És széthajigáljuk
    a vállunkon hegyekbe rakott pénzt
    még mielőtt eltemetne

    Nem csodáljuk többé a hercegek
    csillogó térdszalagján a gyöngyöt
    nem remegünk kerekkalapú papok
    szentsége előtt a zsámolyon
    nem perdülünk parfőm és vér
    szagától szédelgő katonák
    gáláns és állati szavára
    és nem maradunk meg a csendes megvetésnél
    kalmárok nagyképü üzelmei előtt

    De még nem hánytunk le magunkról mindent

    Úgy állunk itt mint a vetkőző nő
    egy perccel a gyönyörűség előtt

    3

    Csak dal vagyunk mely a jövőből csendül

    4

    Hogy énekeljelek ki engem énekelsz

    Dadogva próbálom a zengő
    dalt mely elárad rajtam mint a tenger
    és mint a tenger otthagy hirtelen

    Mondd meg ki vagyok
    hogy megmondhassam én is
    rákiálthassam
    mint egy képet a felmeredő falakra
    kirakhassam
    a levegő ropogó vásznára tömör betűkből
    hogy te ki vagy

    5

    Vedd óriás ónodat
    s rajzolj meg engem megyek az utcán
    folyton készülve az elmondandó szavakra
    egy idegen város bűvös útjain
    hol nem ismerek senkit nincs semmi dolgom
    mégis érzem mindenki rámnéz
    egy pillantással az enyémbe
    kötözi sorsát
    és várja hogy elmondjam neki
    mi lesz velünk

     
    7

    És rajzold fel a roppant ünnepélyeket
    hová majd elmegyünk vele
    a többiek közé
    ahol mindenki felmutatja majd mit mívelt
    mivé formálta a mindig megújulni áhító
    anyagot a kimeríthetetlen évszakokban
    nyár forró kelméit téli szikrázó
    érceket az ősz sugárzó áramait
    s a földet forgató tavaszt
    mivé a nappalok kinyíló végtelenét
    s a mélységbe záruló éjeket
    Hol könnyű táncok vonalain
    rajzolódik ki az újuló évre a terv
    mely síma betonba rohanó vasba feszül majd
    és énekben fogan a törvény

    8

    Lássátok
    roskadásig tele voltam mindennel
    oly tele hogy közelíteni se tudtak
    hozzám hogy közelíteni se tudtam
    senkihez
    De most kiloccsantottam a földre mindent
    nem kár érte hagyjátok nem sajnálom
    fényesre csiszolt a várakozás
    és meg-megcsendülve
    csillogó cseppekben hull belém
    a jövendő

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Várnai Zseni: Csodák csodája

    Tavasszal mindig arra gondolok,
    hogy a fűszálak milyen boldogok:
    újjászületnek, és a bogarak,
    azok is mindig újra zsonganak,
    a madárdal is mindig ugyanaz,
    újjáteremti őket a tavasz.

    A tél nekik csak álom, semmi más,
    minden tavasz csodás megújhodás,
    a fajta él, s örökre megmarad,
    a föld őrzi az életmagvakat,
    s a nap kikelti, minden újra él:
    fű, fa, virág, bogár és falevél.

    Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,
    innám a fényt, ameddig rám ragyog,
    a nap felé fordítnám arcomat,
    s feledném minden búmat, harcomat,
    élném időmet, amíg élhetem,
    hiszen csupán egy perc az életem.

    Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,
    hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,
    s a holnapom? Azt meg kell érni még,
    csillagmécsem ki tudja, meddig ég?!
    de most, de most e tündöklő sugár
    még rám ragyog, s ölel az illatár!

    Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,
    hogy éreztessem, ahogy érezem
    ez illatot, e fényt, e nagy zenét,
    e tavaszi varázslat ihletét,
    mely mindig új és mindig ugyanaz:
    csodák csodája: létezés… tavasz!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Weöres Sándor: Tavaszvárók

    Megládd, megint futunk a berken át,
    feledve tél jegét.
    A záros kert-ajtón s a kerten át,
    ha felszikkadt a rét.
    Most hűs estére hűsebb éjszakát
    borít fehér sötét.
    De majd megint futunk a berken át
    s fogjuk köröskörűl az almafát,
    feledve tél jegét,
    ha felszikkadt a rét.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Pünkösdi szomorúság

    A Lélek ünnepén
    A Lelket lesem én.
    A Lelket, amely több, mint költemény.
    A Lelket, amely sosem volt enyém.
    A Lelket, amely sosem lesz enyém.

    A Lélek ünnepén
    Szomorún zendül egyetlen igém:
    „Hogy születhetik újjá, aki vén?”…

    Forrás: internet

  • Ady Endre: A lelkem Kánaáni-magvai

    Majd elmulnak ezek a remegések,
    Lesz az Életnek cukros bora,
    Majd zúgni fog kis templomban az ének,
    Havas karácsony s Úr-vacsora
    És rigmusos gyermekek jönnek.

    S tán árka lesz ennek a vád-özönnek,
    Győztesre szárad ázott szárnyam
    S eljön, hogy majd csak azt kivánjam,
    Ami beteljesedhetik
    S hogy újból és fentujjongva akarjak.

    Majd galambok lesznek a lomha varjak,
    Finom nő-testek, remegősek
    Várják vágyón, hogy lepleiktől
    Szabadítsam meg őket
    És nagyon sokan szeretnek ismét
    S én sokakat fogok nagyon szeretni.

    Szent szántásba akkor fogom majd vetni
    Lelkem Kánaán-magvait,
    Melyek ma még, jaj jaj, rohadnak.
    Dicső leszek s örülni fogok
    Mindennek és magamnak
    S a földnek, melybe áldott, bő markom
    Hitet, jövendőt, örömet hintett:

    De ha nem így lesz, az is mindegy.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Harsányi Zsolt: Március

    Fényes tavasz újjongó délelőttön.
    Zöld zsendülés. Aranyszikrás derű.
    Naptól hunyorgó szemmel nézelődöm:
    Hogy él az élet! Milyen nagyszerű!

    Zsibongó nép. Sietnek, nézelődnek.
    Jönnek, mennek. A verőfény ragyog.
    Ó mennyi vértanú. Nézzétek őket.
    Magyarok mind. Én is magyar vagyok.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Babits Mihály: Reggeli ének

    A reggelt éneklem, az enyhe szépet
    Ó reggeleim!
    jó reggeleim!
    Testem mint egy eleven béke ébred
    Tejjel és mézzel folynak ereim.

    Lelkem kilép az álom fürdejéből
    Megint üde már
    oszlik köde már.
    Kilép az álmok sötét erdejéből
    s egy dombra száll, egy kedves dombra száll.

    És így néz széllyel hajnala hegyérül
    mély multja fölé,
    mult mélye fölé
    s a tegnap és a tavaly köde gyérül
    lába alatt, amint néz lefelé.

    Nézi, mint új ruhán foszolni fércet
    a táj köd-egét
    homályüvegét
    s a kukoricaszál, a lenge, délceg
    hogy hajlogatja tollas süvegét.

    S a völgy fölött lassan mélyülve kékell
    a szerte határ,
    mit a menny kitár
    s egy messze vers ébredő ütemével
    kóvályg benne, mint hajnali madár.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Dsida Jenő: Tavaszi rózsatőhöz

    Mi voltál ősszel? Csupa pusztulás.
    Lehullott rólad minden kis levél,
    Minden szirom, virág; –
    Sírás nélkül nem nézhettem reád…
    Olyan szomorú volt a búcsúzás!

    És íme most, hogy itt a kikelet,
    Illatos rüggyel telve ágaid
    Bimbód is új fakad,
    Felveszed újra dísz-palástodat
    És úgy igézed vágyó szívemet.

    Oh, köszönöm neked!

    Jöhet ezután százszor is az ősz,
    Az én szememnek nem hull már a könnye:
    Tavaszi rózsa, megtanultam tőled,
    Hogy nem búcsúzunk senkitől
    És semmitől és sohasem örökre!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Szergej Jeszenyin: A kék tűzeső

    A kék tűzeső hamu lett.
    Lemondtam a kóborlásról.
    Legelőször most szeretek,
    búcsúzva duhajkodástól.

    Kívántam a bort, a leányt
    s mi voltam? Elgazosult kert.
    De most az ivást-mulatást megutáltam:
    rontja az embert.

    Csak téged lássalak én,
    az örvényt barna szemedben.
    Ne bolyongj a múlt sűrűjén,
    ne lakjék más a szívedben.

    Te finom-suhanású leány,
    makacs szíved érti-e végre:
    a csibész szeretni tud ám!
    És engedelmes a vére!

    Fene mind az ivó-helyeket,
    verset sem írok, ha kívánod;
    simogatnám lágy kezedet
    s hajadat, mint őszi virágot.

    Örökre nyomodba megyek,
    itthon, vagy akárhova, távol…
    Legelőször most szeretek,
    búcsúzva duhajkodástól.

    (Weöres Sándor fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Őszi csodák

    Ülve a karosszékben,
    Ma legelőször néztem
    Szemközt az utcasort.
    A tekintetem rátévedt egy fára:
    Nini még most sem sárga.
    Zöldnek tartotta meg
    Szép reménység-ruhában
    Az, aki megtarthat mindeneket.
    És én is élek,
    És én is élek
    S megvannak mind, akiket szeretek.
    S e nekem-láthatatlan tündér-őszben
    Eljönnek hozzám az őszi csodák:
    Másodszor borulnak tündér-virágba
    S hoznak pici, fanyar, fura gyümölcsöt
    Az almafák.

    S a drága földön, nem is olyan messze
    Másodszor érett meg most a cseresznye,
    Az elnyílt őszi-kikerics helyén,
    Őszi bánat és lila gyász után,
    Októberi dombok oldalain
    Pompázik a tavaszi kankalin.
    Rügyet bont minden ág
    S belőlem is szinte nap-nap után
    Kihajt egy vers-virág.
    S ki tudja még mi lesz?
    Lehet, hogy a közelgő karácsonnyal
    Zúgni fogok erdőkkel egyetemben
    Lombkoronás, orgonás áhítattal.

    Ülve a karosszékben,
    Ma legelőször néztem
    Szemközt az utcasort.
    Az utcasor felett
    Egy színes felleget.
    A szemem újból rátévedt a fára.
    A reménységben megtartatott fára, –
    S akkor gáttalanul,
    Feltarthatatlanul,
    Elbírhatatlanul
    Robbant ki szívemből a hála.

    Forrás: Lélektől lélekig