https://verskucko.com

Címke: megújulás

  • Keresztury Dezső: Lábadozó

    1

    Milyen volt nálatok a tél? Érezted-e
    a szél szagát, ahogy leszáll a hegy felől
    az alkonyat tar fái közt s mint tört üveg
    peng… Izlelted-e a hó csipke-pelyheit
    szétmállva szádon s bennük, honnan végtelen
    seregben úsznak, a vadon éj fűszerét?
    Cserépkályhátok volt-e? Nyitott ajtaján
    láttál-e röpködő fényt hullni bútorok
    elnyúlt árnyaira? Rózsálló jégvirág
    tüzszirma hajnalott-e rád? Törtél-e szűz
    havas mezők közt, úttalan uton a nyár
    termését őrző présházak felé; meleg
    tenyérrel langyosítva, kóstoltál-e bort
    izes, szines, tüzes cseppben, mely oly betelt,
    gazdag s magával azonos, mint egy virág?

    2

    Mért kérdezem? Már mindent, mi elmondható
    elmondtunk: tudhatnám! De ha kérdezlek: élsz;
    másként e kopár fény sem élő, sem halott
    magány szük szemhatárán vész el: messze vagy
    s havas táj dermed benned is, nem mozduló
    élet egyhangu síkja, úttalan világ,
    melynek áttetsző, hályogos ködös egén
    sötét madár száll lassan: kék árnyéka, mit
    a ritka fényü hóra vet, kiséri, mint
    lassúdva járó szívemet az elmúlás
    sejtelme. Messze vagy. Mint ócska kellék, jár a hold.
    A mozdulatlan éj ölén a képzelet
    szurdokba bukva csak a szűkülő teret
    érzi – vergődik bár s szorong, halkulva fáj
    szivem, ahogy kihűl és megkövűl a kő.

    3

    Álmodlak, ahogy jössz a kertben; hópihék
    libegnek válladon; érzem, hajamra is
    rászürkül néhány. Vált a kép: rian a tó,
    a hó megrokkan: könnye csorduló patak;
    az áttelelt rügyek fakadnak: újuló
    szivemmel érzem: újitja magát ideg,
    velő, sejt bennem is. Mivégre? Még
    tovább kell türve próbálnunk az éveket,
    miket túlélni s új sebekre élni túl
    sok már? Úgy volna jó ujúlni, mint növény,
    madár, szél, emberként is: emlék, képzelet,
    vágy s helytállás guzsában is olyan futás
    körén, ahogy a csillagok; kihúnyni, fel-
    ragyogni, válni s bonthatalan keringeni; –
    és elaludni könnyü karjaid között.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csorba Győző: Március

    Az omló városfalat is fölgyújtotta a fény.
    Kövér dongó sütkérezik, ráért meghízni már.
      Hosszú volt, hosszú volt a tél,
      azért csak vége lett,
      és tavasz lett, habár
    nem látni még sehol virágot, levelet.

    Egy régi őrtorony helyén épült az én szobám,
    a város fölött magasan. – Ma is még őrtorony,
      mert csönd van itt, csönd s jó magány,
      békén fürkészhetek
      a földi dolgokon,
    magamba s messzire egyformán nézhetek.

    A szótól lassan elszokom: nem őrök dolga ez,
    vagy olykor csak, s ha olykor is, mindig haszontalan.
      Hallgatni s látni érdemes:
      a szép törvényeket,
      magam és nem-magam,
    a vonzódásokat s idegenségeket.

    A szótól lassan elszokom, s a szó tőlem szökik; –
    de több az élet mint a szó, nem is fáj már nagyon.
      S most újra élet ütközik,
      most élet ütközött
      a fosztott tájakon,
    új élet ütközött életeim között.

    Új élet, biztos folytatás, a műnél biztosabb,
    nemcsak jobb részem őrzi meg – lényem minden szinét:
      a fényeket, az árnyakat,
      az el nem mondhatót,
      a lényeg lényegét,
    a csak megélhetőt, az egyetlen valót.

    Ó, kétszeres tavasz! Tavasz kívül, tavasz belül:
    kislányom, duzzadó rügyek, szikrázó fény-eső,
      feltámadás köröskörül,
      viharzó győzelem,
      tenger piros tető,
    játszó füst-pántlikák a víg kéményeken!

    Forgó galambraj, porlatag-kavargó hangyaboly,
    elvillanó gyík, mit-tudom-miféle száz bogár,
      a fogyhatatlan föld alól
      kitört makacs füvek,
      melyek most a kopár
    határt zengő színű mézzel díszítitek!

    Ó, élni együtt induló csodálatos sereg!
    Az őrtorony lakója, én, kinél régóta már
      a halál vendégeskedett,
      ajtóm és ablakom
      kitárom: a halál
    helyett ti osszátok meg ágyam, asztalom!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: Köszönet a napsugárnak

    Tavaszodik. Holt tavaszok
    fáradt szívembe visszajárnak.
    S fáradtan is köszönni kell,
    köszönni kell a napsugárnak.

    Köszönöm, hogy hervadva is
    tavaszi halk mámorba estem.
    Köszönöm, hogy új fény ragyog
    a főtéri aranykereszten.

    Köszönöm, hogy kisgyermekek
    mezítláb malomkerekeznek.
    Ásott tövű vén almafák
    fiatalos kedvvel rügyeznek.

    Köszönöm a szél jóízét,
    aromáját a barka-szagnak.
    Köszönöm, hogy hegyoldalon
    ibolyászó lányok kacagnak.

    Köszönöm, hogy napos gyepen
    fehér fénnyel vakít a vászon.
    Köszönöm, hogy friss fák alatt
    szelíd szívvel megint halászom.

    Habos felhők fejem felett
    vitorlásan feszülve szállnak.
    Üzekedő játékait
    köszönöm életnek, halálnak.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Kávéval és kacajjal jő a reggel

    Kávéval és kacajjal jő a reggel.
    Hancúrozzunk, fiam, a sok gyerekkel.
    Szájunkon ott az álom csókja még,
    de hívogat a hópehely, a jég,
    rohanni könyvvel, ungon-berken által,
    röpülni régi szárnyas korcsolyákkal,
    csiklandó mellel szívni föl a vad
    fagyot, tiporni az ifjú havat.

    Hahó, előre, föl a gyermek-égig,
    szállj énvelem.
    Új másikom, ki régit visszabűvölsz,
    kis reggelem.
    Jer, hadd köszönjem néked, hogy enyém még
    az élet,
    mert folytatódik és minden megújul
    tevéled.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sinka István: Ó, sugarak…

    Ó, sugarak, ti pompázó dús színek,
    fonódó, enyhe, halk melódiák
    s virágok harmatán lángoló rubinok,
    jertek: bágyadtak és fájnak most a szívek
    s hódolva hajlonganak felétek a fák;
    süket, vak árnyékba sápadnak a kínok.
    Fény és türkiz éter – ó, lángoló világ! –
    siessetek! Még álmodó csírákat ringat az ómagtár,
    s ibolyát ígérnek a messzi, néma dombok;
    szent mámorokban remeg a régi tőke,
    mert örök vágya most is: tűzereje nektár.
    S ó, lássátok: a föld haja bódult száz csudákba bomlott.
    Tűz, fény és levegő, ó, most titeket dalollak!
    Siessetek! Az aklok fáradt csendje új ütemre lüktet,
    mint tüzes, nagy piros szív, mit különös, szent vágy hevít.
    Ó, sugarak! A szín, a fény s a tónusok lángolón egybefolynak,
    s a Tavasz tűzecsettel babrál a palettán,
    hogy a fáradt földre kenje drága smaragd színeit.

    Vésztő, 1931 – Magyar Falu, 1931. május 3.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Március a körúton

    Az idő
    langyosodik,
    a felhő
    rongyosodik,
    itt is, ott
    is lyukakat
    éget már
    rajta a nap
    s bár közben
    zúg az eső,
    mindnyájan
    tudjuk, ez ő,
    ez már az
    új hatalom,
    a legszebb
    forradalom,
    mely gyógyít
    és kicserél
    s mindennek
    jó, ami él:

    az áldott,
    drága tavasz
    vonul most
    a sugaras
    körúton
    és a kofa
    standjáról
    kék ibolya
    integet
    és kikerics
    s a nárcisz
    is kivirít,
    és oly jó
    ez a csodás,
    párába-
    szőtt ragyogás,
    hogy szinte
    szédülök és
    mint mikor
    angyali szép
    jelenést
    lát a gyerek,
    karácsony-
    fát: nevetek,
    s köröttem
    már remegő
    gyöngyzene
    csak az eső
    s ég és föld
    éneke mint
    a vér friss
    üteme ring
    s egyszerre
    semmi se fáj,
    hisz meghalt,
    meg, a halál,
    és nincsen
    szomorúság
    és boldog
    lett a világ,
    mindenki
    gazdagodott
    és a nők
    fiatalok, –

    pedig csak
    az az egész,
    hogy nézem
    az eget, és
    az idő
    langyosodik,
    a veréb
    hangosodik,
    a felhőn
    kék lyukakat
    szakítva
    perzsel a nap –
    s én kezdem jól érezni magamat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Lesznai Anna: Szilveszter hídján

    Hej, lángol a rőzse, dalos kandalló,
    hamvadó rőzse, daloló palló.
    Évből az évbe karcsún hidalló
    Szilveszter hídja: most általléplek.

    Mit vigyek magammal az eredő évbe?
    Mit vonjak magammal a révülő révbe?
    Mit lökjek a lángba, mit ejtsek az éjbe?
    Hej, haj.

    Hej, haj! vigyem a batyum, vigyem a nótám?
    Vigyem a házam, vigyem a szolgám?
    Vigyem az ősöm, vigyem a párom?
    Mit vigyek által az ingó határon?
    Hej, haj.

    Elverve a terhem, elszórva a nóta
    a házam is zárom, szabad a szolga.
    Ősök örökje, örökös párom
    nem viszlek által az ingó határon.

    Nem viszlek át téged se, te kérdő, te kedves,
    köntösöm széle könnyedtől nedves.
    Hej tulipiros örvény, tulipiros árok!
    Túlnan a hónap, hol szivem jót kap:
    Szilveszter hídján egyedül járok!
    Hej, haj!

    Ki szól utánam, ki int haraggal,
    hangosan halló harangos hanggal?
    …Istent se viszem által a hídon:
    vagy megelőzött, vagy őt se hívom.

    Lépteim mezők, szemeim percek,
    fürtöm hevében aratás serceg,
    ujjam újhodás, ajkam ajándék,
    két karom szándék, térdeim halmok,
    melleim delelők, csípőim alkonyok,
    rokolyám tenger, lélegzetem szél,
    homlokom csillag, szívem szivárvány!
    Egyedül megyek át Szilveszter hídján.

    Forrás: Lélektől lélekig

  •  Somlyó György: Ahhoz aki jönni fog

    1
    Hogyan képzeljem el őt
    aki óriás marokkal fogja össze
    azt ami széthullt
    s egyetlen mozdulattal széthasítja
    ami recseg de nem akar engedni

    Hogyan merjem felidézni őt
    aki most már mindent mer ami van

    2

    Kitörjük a konok és ragyogó
    tornyok kapuit miket magunkra zártunk
    még mielőtt ránkomlanának

    És feltépjük a nyomor
    mind szélesedő karámjait
    még mielőtt barommá hajszolnának

    És széthajigáljuk
    a vállunkon hegyekbe rakott pénzt
    még mielőtt eltemetne

    Nem csodáljuk többé a hercegek
    csillogó térdszalagján a gyöngyöt
    nem remegünk kerekkalapú papok
    szentsége előtt a zsámolyon
    nem perdülünk parfőm és vér
    szagától szédelgő katonák
    gáláns és állati szavára
    és nem maradunk meg a csendes megvetésnél
    kalmárok nagyképü üzelmei előtt

    De még nem hánytunk le magunkról mindent

    Úgy állunk itt mint a vetkőző nő
    egy perccel a gyönyörűség előtt

    3

    Csak dal vagyunk mely a jövőből csendül

    4

    Hogy énekeljelek ki engem énekelsz

    Dadogva próbálom a zengő
    dalt mely elárad rajtam mint a tenger
    és mint a tenger otthagy hirtelen

    Mondd meg ki vagyok
    hogy megmondhassam én is
    rákiálthassam
    mint egy képet a felmeredő falakra
    kirakhassam
    a levegő ropogó vásznára tömör betűkből
    hogy te ki vagy

    5

    Vedd óriás ónodat
    s rajzolj meg engem megyek az utcán
    folyton készülve az elmondandó szavakra
    egy idegen város bűvös útjain
    hol nem ismerek senkit nincs semmi dolgom
    mégis érzem mindenki rámnéz
    egy pillantással az enyémbe
    kötözi sorsát
    és várja hogy elmondjam neki
    mi lesz velünk

     
    7

    És rajzold fel a roppant ünnepélyeket
    hová majd elmegyünk vele
    a többiek közé
    ahol mindenki felmutatja majd mit mívelt
    mivé formálta a mindig megújulni áhító
    anyagot a kimeríthetetlen évszakokban
    nyár forró kelméit téli szikrázó
    érceket az ősz sugárzó áramait
    s a földet forgató tavaszt
    mivé a nappalok kinyíló végtelenét
    s a mélységbe záruló éjeket
    Hol könnyű táncok vonalain
    rajzolódik ki az újuló évre a terv
    mely síma betonba rohanó vasba feszül majd
    és énekben fogan a törvény

    8

    Lássátok
    roskadásig tele voltam mindennel
    oly tele hogy közelíteni se tudtak
    hozzám hogy közelíteni se tudtam
    senkihez
    De most kiloccsantottam a földre mindent
    nem kár érte hagyjátok nem sajnálom
    fényesre csiszolt a várakozás
    és meg-megcsendülve
    csillogó cseppekben hull belém
    a jövendő

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Weöres Sándor: Tavaszvárók

    Megládd, megint futunk a berken át,
    feledve tél jegét.
    A záros kert-ajtón s a kerten át,
    ha felszikkadt a rét.
    Most hűs estére hűsebb éjszakát
    borít fehér sötét.
    De majd megint futunk a berken át
    s fogjuk köröskörűl az almafát,
    feledve tél jegét,
    ha felszikkadt a rét.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Pünkösdi szomorúság

    A Lélek ünnepén
    A Lelket lesem én.
    A Lelket, amely több, mint költemény.
    A Lelket, amely sosem volt enyém.
    A Lelket, amely sosem lesz enyém.

    A Lélek ünnepén
    Szomorún zendül egyetlen igém:
    „Hogy születhetik újjá, aki vén?”…

    Forrás: internet